(Azt hozzáteszem, hogy tudom, hogy Harry nem dohányzik, de utólag visszaolvasva szerintem illik oda a nikotin szó, úgyhogy lehet, hogy ezentúl nem minden tulajdonsága fog megegyezni a karaktereimnek a való élettel. De nyugi, láncdohányost sem fogok csinálni a fiú(k)ból!:))
Hunyorogva próbáltam védekezni a nap szúrós fényétől, ami így, másnaposan nagyon fájt. És ha ez még nem lenne elég, a halántékom is úgy lüktet, hogy majd belehalok. Ilyen mély pillanataimban fogadom meg, hogy sosem fogok többet inni, hogy ezentúl mindig alkoholmentes koktélokat fogok rendelni. De eljön az újabb éjszaka és csak nem lehetek a társaság lúzerje, aki még egy enyhébbet sem képes leküldeni. Érzem, hogy minden végtagom ernyedten fekszik a fehér paplan alatt. Szemhéjam ólomként nehezedik, akárcsak karjaim, amikkel megpróbálom előteremteni a mobilomat. Minden egyes megmozdulásomat pokoli hányinger követi, úgyhogy pár perc múlva feladom. Aztán kezdhetem elölről a próbálkozást, ugyanis a telefonom pittyegni kezd. Feltúrom érte a tegnap viselt és csak levetett ruhát a földről, de semmi. A táskám is üres, minden tartalma körülötte van szétszórva. Nyögve adom fel és hagyom, hogy magába szippantson a rosszullét, bűntudat és a félelem. Ahogy kijön minden belőlem, úgy térnek vissza a halovány emlékeim a tegnap éjszakáról...
- Alisha - dörmögi egy mély rekedt hang a fülembe. Alkoholos és nikotintól bűzlő leheletét érzem magamon, ahogy csiklandozza a nyakamat. Megmosolyogtat, hogy rászorítja a derekamra a kezeit, mintha a saját lábán képtelen lenne megállni.
- Rendeljünk mééég! - hasít a levegőbe egy fekete hajú, kábé velem egyidős fiú hangja, ő pedig a legjobb barátnőmet tartja az ölében. El sem tudom hinni, hogy összeolvadt a két társaság, hiszen először csak egymástól távol szemeztünk. Azt hiszem az enyémnek zöld szeme volt, de nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam. A saját fekete ruhám is kéknek tűnt, ahogy a hely reflektorai megvilágították. A zene olyan hangos volt, hogy a dobhártyáimat sem éreztem...
- Csókolj meg! - dörmögi megint a mély hang a fülembe, de szavai összefolynak. Kezeimet a nyaka köré fontam és a tánctér közepén lassúztunk egy tuc-tuc számra. Azt hiszem a többiek szemöldök ráncolva nézték a jelenetünket. Elnevettem magam - mindig nevetek, ha bizonyos mennyiségű alkoholt elfogyasztok -, és először nem akartam engedelmeskedni. Ódzkodtam egy idegennel való smárolástól, amely ellen azt az érvet hoztam fel, hogy mindegy, holnapra úgy sem fogunk rá emlékezni. Mellettünk a legjobb barátnőmet húzta be a fekete hajú srác az emberek közé és őrült tombolásba kezdtek. Még mindig a szemébe néztem a fiúnak. Most már megállapítottam, hogy tényleg zöldek a szemei. Olyan ismerős volt. Beletúrtam a göndör hajába és közelebb hajoltam hozzá. Feszíteni akartam a húrt. Olyat akartam tenni, amit még soha életemben nem tettem. Szánk súrolta egymást...
Éreztem, ahogy teste nekinyom a hideg csempének és az enyémhez feszül. Érdes kezét egyre lejjebb csúsztatta, végül a térdhajlatomnál felemelt és a mosdópultra ültetett. Kigomboltam fehér ingét, valósággal letéptem a fiúról. Kezemet végigvezettem kidolgozott felsőtestén, amitől felnyögött. Szánk most nem csak érintette egymást, hanem valósággal összeforrt. Olyan mohón falta az enyémet, mint aki erre éhezett napok óta. Ha akartam se tudtam volna megálljt parancsolni. Nem akartam. Minden pillanatát élveztem, ahogy végigvezeti ujját a gerincem vonalán. És ahogy az öv csatja a földre hullik...
Elképedve néztem farkasszemet a tükörképemmel és először fel se ismertem magam. Szemem alatt az alvás hiányától megjelentek apró foltok, arcom is olyan beesett volt és hamuszürke. Gyengéden léptem a fürdőből a szobámba, és kinyitottam az ablakot, hogy a szobám megteljen friss levegővel. Fejem hátrahanyatlott és már nem is zavart a napfény. Széttártam a karom.
Visszafordultam, hogy visszafeküdjek az ágyba és mondjuk, holnapig ki se kelljek belőle, de megakadt a szemem egy fehér rongyon, ami a táskám mellett volt összegyűrve. A gombok néhol hiányoztak róla. Remegő kézzel emeltem fel, és rádöbbentem, hogy a fiú, aki magáévá tett tegnap éjjel, ugyanilyet viselt. Az alig látszó pólójátékos logó ott virít a jobb oldalán és ahogy közelebb hajoltam, hogy megszagolhassam, akkor megcsapott az az Armani illatfelhő, amitől megint émelyegni kezdtem. Riadtan kapkodtam körbe a tekintetem, és kutattam a többi holmi után, de nem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy az ágyamba is beengedtem volna. Magamra vettem az ingem, és az eszemnek megálljt parancsolva, szívből elmosolyodtam. Beleszagoltam még egyszer.
Ahogy közlekedtem a szobámba, fel se tűnt, de egyre csak ő rá tudtam gondolni. És magamra, hogy mekkora egy feslett nő lettem tizenhét éves létemre. Résnyire kinyitottam az ajtót és körbeszaglásztam, hogy megbizonyosodjak, senki sincs itthon. A fenti folyosó üres volt. A váza magányosan állt, a képeken visszatükröződő mosolygó lányka csak a régi önmagammal szembesítettek
- Nehogy felkeltsétek, mert utána nagyon morcos lesz, és azt higgyétek el, nem akarjátok tudni - hallottam apám dorgáló hangját. Vajon kit oktathatott ki? Mármint, kiket? Az utóbbi hetekben többen is megfordultak a házunkban, mert papírügyeket kellett intéznie az újabb dalfelvételekkel kapcsolatban, de semelyik ügyfele nem jelent meg délnél hamarabb. A mostohaanyám valószínű, hogy bent van a városban, és majd csak délután jön haza. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek lemenni, pedig ahogy összeszorítottam a szám, éreztem, hogy száraz. Akár egy sivatag, a torkom is kiszáradt és szúró érzéssel tölt el, ha nyelnem kell. Bizonytalanul, de összehúztam az inget, ami még mindig rajtam volt. A lépcsőnél megálltam egy pillanatra, mert megint meghallottam a beszélgetésfoszlányt:
- Vissza kell mennem a városba, mert Niall és Liam elakadtak. Nem értem Niall miért nem tud várni öt percet, míg kap valami ételt - hallom apám villámként hasító hangját. Nem értettem, milyen Niall? És ki az a Liam? Egy lépést tettem lefele, de bele kellett kapaszkodnom a korlátba, különben lezuhanok.
- Szerintem megleszünk - hallottam egy eddig még ismeretlen hangot. Kicsit nyájasnak tűnt, de amúgy teljesen átlagosnak.
- Ahha - helyeseltek, azt hiszem még ketten.
Hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó, úgyhogy reméltem, hogy a nappalit meg tudom kerülni és bemenni a konyhába. Elértem az utolsó lépcsőfokig és megkapaszkodva különböző bútorokba, próbáltam elérni a legközelebbi csapig. Vizet! - könyörögtem magamban. A szédülésem annyira nem akart alábbhagyni, hogy emellett a fejfájásom eltörpült.
A nappaliból telefoncsörgés hallatszik, és imádkozom magamban, hogy egyikük se akarja felvenni.
- Szerinted felvegyük?
- Hagyd, nem otthon vagyunk, Zayn! - nevetett az, aki szerintem siettette az előbb aput. - Csak Harry telefonját veheted fel megkérdezés nélkül - hallottam a nevetésüket. Harry? Mi?
Ott álltam és megint farkasszemet néztem magammal a tükörben. Olyan volt, mintha bújócskáznánk. Nem akartam, hogy meglássanak. Megint ráeszméltem, hogy csak egy fehér inget viselek és egy csipke franciabugyit, úgyhogy még szorosabbra húztam magamon az inget és görcsösen kapaszkodtam a puha anyagba.
Már csak egy lépés választott el a konyhától, úgyhogy lebeszéltem magam arról, miszerint felfutok a szobámba. Már csak azért is képtelenség, mert éreztem térdeim remegését alattam.
Éreztem a talpam alatt a konyha hűs padlózatát. Az előbb lesütött szemem már egyszerre kapkodom három kíváncsi tekintet között, akik a szigetpult körül ülnek.
- Mondd, hogy nem mi keltettünk fel - kérlel az egyik és elém ugrik. Fekete hajában egy szőke csíkot vélek felfedezni, amit elég természetellenesnek ítélek meg.
- Öhm... - az ujjperceim már ropognak, olyannyira szorítom az inget. - Nem.
Hátrább nézek és nem is a kék szemű hercegen akad meg a tekintetem, akinek pimasz mosoly ül a száján, hanem a mellette lévő göndör hajún. Zöld szemei fel-felcsillannak és szerintem ő annyira meg van döbbenve azon, hogy mit keresek a saját házamban, mint én. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, de nem tudok megszólalni, mert a szavak a torkomban keletkező gombócba akadtak. Már egyáltalán nem éreztem hányingert, se szédülést. Csak, hogy reméltem, hamarosan megnyílik a föld alattam én pedig a lehető legmélyebbre zuhanok szégyenemben.
De a tegnap este határozottabban kezdett derengeni, és ráismerek a fiúra, aki kiváltotta belőlem a másik énem a mosdóban. Harrynek hívták.
És most azt hiszem, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése