Jó estét!:) Nincs sok hozzáfűzni valóm, mert ez a rész annyira nem nyerte el a tetszésem, de a következő pár fejezetekben nagy időbeli ugrások lesznek. Xx - a matek annyira lefárasztott, hogy az előző mondatomnak se volt sok értelme, excuse me
.::Eleanor::.
- Lou, komolyan el akarod hozni ezt a szövetdarabot? - kiabáltam túl a fürdőszobába, miközben magam előtt méregettem egy darab kék foszlányt, ami meglepően puha volt.
- Mire gondolsz? - lépett ki Louis a fürdőből egy farmerben. Erőszakosan dörzsölte a törülközőt a fején, hogy megszárítsa a haját.
Mivel itt volt a karácsonyi szezon a nyakunkon, úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk családjához ellátogatunk. Előbb az övékéhez, majd a két ünnep között az enyéimhez. Ez a megosztás már tavaly is bevált. Alig vártam, hogy lássam az időközben kész nővé érett Lottiet, Louis legidősebb húgát, Fizzyt és az ikreket. Mindig mosolyogva néztem, ahogy kibontják az ajándékaikat és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még nem változott annyit az ízlésük. Az év ezen időszakában tettem kivételt, hogy keveset egyek. A karácsony a legjobb kifogás arra, hogy rengeteg édességet magunkba tömjünk, és ezt ki is használva vidáman csipegettem Johanna isteni házi süteményeiből.
- Ó, hogy a paplan - vette ki a kezemből és száját csücsörítve játszotta, hogy megsértődött. - Hogy mondhatsz ilyet? Ez a gyerekkorom egyetlen emléke.
- Édes, az csak egy paplan. - Térdemről felálltam a bőröndök előtt és teljes testemmel felé fordultam. Már egy másfél éve annak, hogy szeretem, de minden egyes nap megfogalmazódik bennem a miértje. Arccsontjai tökéletesen kirajzolódtak a lámpák fényeiben, vizes haja össze-vissza állt, amit nem hagyhattam ki, hogy bele ne borzoljak.
- Nem paplan - ragadta meg a csuklóm egyáltalán nem erőszakosan, inkább finoman fogta, mintha porcelánból lenne. - Az egy értékes darab, akkor is.
Mielőtt vitába szállhattam volna vele, száját az enyémre tapasztotta és meg sem állt egészen addig, míg az ágy irányába tolt.
- Sosem leszünk kész - kacagtam.
- Nincs tíz perced? - kérdezte a nyakamba bujtatva a fejét. Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Tíz perc?
- Képletesen mondtam - mormolta. - Tudom, ha egy órát mondok, sose mész bele.
- Lou, holnap reggelre kész kell lennünk és nézz körül, hogy állunk - mutattam a körülöttünk lévő rendetlenségre. Az ágy háromnegyede valójában egy ruhakupac volt, a földön három bőrönd állt tárva-nyitva, hogy megtöltsük őket olyan ruhákkal, amiket valójában úgy sem fogunk felvenni, azok amolyan tartalékok. Ó, és az éjjeliszekrényen és az asztalon sorakoztak a tusfürdők, krémek - mintha Doncasterben nem lenne -, sminkkellékek és megannyi felesleges kacat. Louis kelletlenül elkezdte bedobálni a pólóit a bőröndbe, amit szemforgatással jutalmaztam. Miért is gondoltam, hogy majd pont Ő fogja tisztességesen összehajtva bepakolni? Végül is megirigyelve a gyorsaságát, én is utánoztam a mozdulatait és az ágy felét borította már csak egy halom ruha.
- Utánzós - nyújtotta rám a nyelvét.
- Szabadalmaztatni kéne az ötleted, nagyokos - mosolyogtam és hozzávágtam egy farmert.
Imádtam a közös pakolást, mert mindig vidáman teltek, bár minden más is Louis mellett. Hozzá vágtam még egy csíkos pulcsit is, mert hiába tiltakozott hevesen, ismertem és tudtam, hogy amint odaérünk fázni fog. Eddig elnézve csak nadrágot és hajzselét pakolt be.
- Mi lenne velem nélküled? - sóhajtotta és áthajolva a bőrönd felett adott egy csókot.
- Szerinted mi lenne Alishával Harry nélkül? - váltottam témát. Egy pillanatra mintha levegőt venni is elfelejtett volna, majd sóhajtva vette tudomásul, hogy már megint a legjobb barátnőm iránt aggódom. Megszokta, hiszen az elmúlt egy hónapban mást se csináltam. A vizsgái alatt nekem is ugyanolyan gyomorgörcseim voltak, mint neki, és vártam, hogy mikor roppan össze. Ismertem, és legalább annyira féltettem, mint Louist bármelyik koncert vagy turné előtt.
- El, ne aggódj már ennyire. - Leült mellém törökülésbe ás derekamat átkarolva húzott magához. - Biztos vagyok benne, hogy jól van. Erős lány és...
- Erős? - néztem rá hitetlenkedve. - Lou, az elmúlt három évben minden volt, csak nem erős. Annyi fájdalmat okozott magának, hogy ne érezze az anyja hiányát, hogy el nem tudod képzelni.
Magamban mélységesen csalódott voltam, hiszen amikor Alisha őszintén és bizalommal fordult hozzám, nem tudtam, hogyan reagálni ezekre a dolgokra. Sosem feltételeztem volna róla, hogy a mindig mosolygós és minden viccben benne van lányka egyszerűen önmaga ellen forduljon. Látva őt összetörve lenni annyira bűntudatot keltett bennem, hogy szerintem a barátságunkat csak még szorosabbra fűzte a sok-sok átbeszélgetett éjszaka, ahol próbáltam meggyőzni az élet szépségeiről. Én voltam a lelki szemetesládája és megkönnyebbülten borultam a nyakába, ha minden egyes találkozásunkkor nem fedeztem fel rajta a legkisebb arra utaló jelet, hogy vékonyabb lenne vagy csak simán rosszkedvű.
- Mostanában megint kevesebbet eszik, látszik rajta - meredtem magam elé és felsorakoztatva a tényeket, magamban meg is válaszoltam őket, hogy biztos csak a vizsga utáni stressz így jön ki rajta.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de Harry tényleg szereti őt; minden gondolata Alisha körül forog és minden mondat hátterében ő áll. Száz százalékosan ott van mellette, ne aggódj. - Szavai nyugtatóan hatottak, mert kizökkentve a gondolataimból mosolyogva néztem rá, és egy csókkal jutalmaztam vidítási kísérletét. Keze elkalandozott, de enyelgésünkből telefonom villámként a levegőbe hasító csörgése szakított meg. Összerezzentem ijedtemben és kapkodva túrtam a nagy kupac ruhahalmazba, aminek törvény szerint a legalján hevert a telefonom.
- Ki az? - kérdezte Louis. Válaszképp felé mutattam a telefonom, aminek kijelzőjén Harry fényképe jelent meg. Ő is ugyanannyira meg volt lepődve, mint én, de habozás nélkül felvettem a telefont és rögtön kihangosítottam.
- El, baj van... - Szívem hevesen kezdett dobogni, mert hallotam a hangján, hogy mennyire kétségbe van esve és remeg.
- Mi történt, Harry? - törte meg a csendet Lou.
- Kórházban vagyok, Alisha elájult nem tudom, mi van... - Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, több se kellett, azonnal felpattantam és a kabátom után nyúltam. Louis is hasonlóan cselekedett, felvett találomra egy pólót és kabátot és sietős léptekkel próbált utol érni.
Annyira tudtam, hogy ez lesz.
.::Harry::.
Húsz perce ültem abban a nyamvadt váróteremben. A tisztaság jellegzetes klórszagát már nem is éreztem, de a lámpák fura megvilágításai nagyon zavartak. Ujjaimmal sebesen doboltam a térdemen de ez egyáltalán nem csillapította az idegességem, sőt, még az sem, hogy bevertem egyet az automatának tehetetlenségemben, amivel leginkább az orvosok és beteg várakozók ellenszenvét váltottam ki. Fel-le járkáltam; minden jobb volt, csak ne kelljen úgy ülnöm, mintha mi sem történt volna.
Ott, az üveg túloldalán feküdt még mindig eszméletlenül. Karjai a teste mellett hevertek, és az egyik ujjára raktak csipogót, hogy bármikor jelezzen, ha még sincs minden rendben. Már hogyne lenne! - zakatolt a fejemben ez az egy mondat. Ő a legaranyosabb és leglelkesebb lány, akit valaha megismertem. Kisugárzása rögtön megfogott és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem... Mert nagyon is. De nem, ehhez most ennek semmi köze! - húztam ki magam a gondolataim közül. Túl gyorsan szerelembe estem, ami gyakran megesett velem, de ez akkor is más. Érzem, és nem akarom elengedni.
- Hé, haver! - csapott a vállamra lazán Liam, aki elsőként futott be. Nyomában loholt Niall is, aki egy csokit rágcsált lelkesen, de az arcán a mosoly csak addig tartott, míg meg nem látott. Búsan kínálgatott a csokijából, de mosolyt erőltetve az arcomra megráztam a fejem.
- És hogy van? - kérdezte meg, majd Liam tekintetét is magamon éreztem.
- Az orvos előbb azt mondta, hogy kiszáradt és mivel napok óta alig evett, annyira gyenge volt, hogy elájult - vázoltam fel a helyzetet érthetően, annak ellenére, hogy az orvos nagyon részletesen beszámolt állapotáról.
- Harry! - kiáltotta Eleanor, aki Louis-val együtt fékezett le előttem. - Hogy van? - kérdezte sűrű levegővételek közepette. Neki is ledaráltam, amit korábban, majd a szoba felé fordult.
- Most vannak bent a szülei... vagyis...
- Beszélhetnénk? - nézett rám kicsit vörös szemekkel, úgyhogy meg sem próbáltam nem ellenkezni. Arrébb húzódtunk a többiektől, akik maguk elé bámulva vagy egymásra tekintgetve kínos csendben álltak; meg sem próbáltak poénkodni.
- Oké, szóval - túrt bele a barna hajába, ami a szokásosnál kócosabb volt. - kérlek, nagyon vigyázz rá, akármi történjen. Kemény két-két és fél éven van túl és nagyon magányos volt egészen idáig.
- El, én szeretem őt - ismertem be, és annak ellenére, hogy arcom komor volt, az sz betűs szó kimondásakor keserű mosoly húzódott arcomon. Eleanor bólintott és karomat simogatva megnyugtatott. Elmondott mindent, amit tágra nyílt szemekkel hallgattam végig és már csak arra eszméltem fel, hogy a fehér köpenyes orvos kilép az ajtón. Egy emberként fordultunk felé, majd látva kíváncsi tekintetünket, megnyugtatott. El ragaszkodott ahhoz, hogy én menjek be és ők majd később fognak, úgyhogy gyakorlatilag belökdöstek az ajtón. Eddig határozott elképzelésem volt róla, hogy mit csinálok, de amint megláttam mogyoróbarna szemeit, elvesztem. Ledermedve álltam előtte és levegőt venni is csak óvatosan mertem.
- Már jobban vagyok, köszönöm kérdésed - nevetett gyengén, halkan; de még mindig jobb volt őt látni mosollyal az arcán, ezért kifújva a tüdőmben benn rekedt levegőt éreztem, hogy megkönnyebbülök. Odasétáltam hozzá és leültem a mellette lévő székre, ami szokatlanul kényelmes volt. Belepusziltam puha tenyerébe, mire ő közelebb hajolva hozzám megcsókolt. Ajkai szárazak voltak, de még mindig mézízűek.
Pár perc csend után rekedten szólalt meg:
- Idefekszel mellém? - kérdezte félve és tekintetét rám emelte. Habozás nélkül levettem a kabátom és a székre raktam, majd cipőmet lerúgva mellé feküdtem. Amilyen szorosan csak tudtam, hogy ne okozzak neki fájdalmat, magamhoz öleltem és számat a füléhez emelve suttogtam.
- Kérlek, ne tedd ezt magaddal - Éreztem, hogy megborzong, ahogy leheletem súrolja a bőrét és ez jó érzéssel töltött el. - Szeretlek, Alisha.
- Harry - ejtette ki a nevét a számon, amitől kicsit megijedtem, hátha túl szorosan fogom magamhoz, pedig nem akartam. Még mielőtt bármi rosszra gondolnék, folytatta: - Ígérd meg, hogy nem hagysz el.
- Nem foglak.
Ezután nem beszéltünk, csak hallgattuk a csendet körülöttünk. Egyre laposabbakat pislogtam és egy idő után már fel sem emeltem a pilláimat. Ott aludtam egy kórházi ágyon, magamhoz ölelve Őt. Akit szeretek.
.::Adam, fél órával korábban::.
Annyira szívbemarkoló volt a lányomat megint csont soványan, beesett arccal látni, hogy akaratlanul is rám törtek az emlékek. Nem teheti ezt magával, mikor már egyszer sikerült kilábalnunk ebből a szakadékból.
- Mondja, doktor úr, mennyi idő, míg rendbe jön? - intéztem kérdésem udvariasan az orvos felé, aki az ágy végébe akasztott jegyzettömböt leszedte és böngészni kezdte. - Már egyszer átéltük ezt és nem szeretném még egyszer kitenni őt ilyennek.
- Mivel már egyszer kezeltük, szerintem könnyebben ki fog jönni belőle, de mindenesetre kitartásra lesz szüksége. A legfontosabb, hogy kerülnie kell a stresszes helyzeteket...
- Hé, Alisha - léptem közelebb és kezemet az övére helyeztem. Láttam, hogy fejét oldalra fordítja, magához tér.
- Apa - nyöszörgött, és szemét megint lecsukta.
Leültem mellé. Kerülnie kell a stresszt, ezért nem hoztam be Gabit, gondoltam, hogy nem örülne neki. Agyam kattogott és látva őt ennyire gyengén, rávilágított valamire. Mindig is a legjobbat szerettem volna a lányomnak, ezért döntöttem úgy, ahogy. Bármit tettem, az az ő érdekeit szolgálta, és most, ez a hetek óta folyó vita közöttünk ráébresztett, hogy miért is akar annyira elmenni New Yorkba. Elmenekülni. Nem előlem - vagy legalábbis nem csak előlem akar -, hanem innen, ahol minden visszarántja a múltba és az anyjára emlékezteti.
Annyira tudtam, hogy ez lesz.
.::Harry::.
Húsz perce ültem abban a nyamvadt váróteremben. A tisztaság jellegzetes klórszagát már nem is éreztem, de a lámpák fura megvilágításai nagyon zavartak. Ujjaimmal sebesen doboltam a térdemen de ez egyáltalán nem csillapította az idegességem, sőt, még az sem, hogy bevertem egyet az automatának tehetetlenségemben, amivel leginkább az orvosok és beteg várakozók ellenszenvét váltottam ki. Fel-le járkáltam; minden jobb volt, csak ne kelljen úgy ülnöm, mintha mi sem történt volna.
Ott, az üveg túloldalán feküdt még mindig eszméletlenül. Karjai a teste mellett hevertek, és az egyik ujjára raktak csipogót, hogy bármikor jelezzen, ha még sincs minden rendben. Már hogyne lenne! - zakatolt a fejemben ez az egy mondat. Ő a legaranyosabb és leglelkesebb lány, akit valaha megismertem. Kisugárzása rögtön megfogott és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem... Mert nagyon is. De nem, ehhez most ennek semmi köze! - húztam ki magam a gondolataim közül. Túl gyorsan szerelembe estem, ami gyakran megesett velem, de ez akkor is más. Érzem, és nem akarom elengedni.
- Hé, haver! - csapott a vállamra lazán Liam, aki elsőként futott be. Nyomában loholt Niall is, aki egy csokit rágcsált lelkesen, de az arcán a mosoly csak addig tartott, míg meg nem látott. Búsan kínálgatott a csokijából, de mosolyt erőltetve az arcomra megráztam a fejem.
- És hogy van? - kérdezte meg, majd Liam tekintetét is magamon éreztem.
- Az orvos előbb azt mondta, hogy kiszáradt és mivel napok óta alig evett, annyira gyenge volt, hogy elájult - vázoltam fel a helyzetet érthetően, annak ellenére, hogy az orvos nagyon részletesen beszámolt állapotáról.
- Harry! - kiáltotta Eleanor, aki Louis-val együtt fékezett le előttem. - Hogy van? - kérdezte sűrű levegővételek közepette. Neki is ledaráltam, amit korábban, majd a szoba felé fordult.
- Most vannak bent a szülei... vagyis...
- Beszélhetnénk? - nézett rám kicsit vörös szemekkel, úgyhogy meg sem próbáltam nem ellenkezni. Arrébb húzódtunk a többiektől, akik maguk elé bámulva vagy egymásra tekintgetve kínos csendben álltak; meg sem próbáltak poénkodni.
- Oké, szóval - túrt bele a barna hajába, ami a szokásosnál kócosabb volt. - kérlek, nagyon vigyázz rá, akármi történjen. Kemény két-két és fél éven van túl és nagyon magányos volt egészen idáig.
- El, én szeretem őt - ismertem be, és annak ellenére, hogy arcom komor volt, az sz betűs szó kimondásakor keserű mosoly húzódott arcomon. Eleanor bólintott és karomat simogatva megnyugtatott. Elmondott mindent, amit tágra nyílt szemekkel hallgattam végig és már csak arra eszméltem fel, hogy a fehér köpenyes orvos kilép az ajtón. Egy emberként fordultunk felé, majd látva kíváncsi tekintetünket, megnyugtatott. El ragaszkodott ahhoz, hogy én menjek be és ők majd később fognak, úgyhogy gyakorlatilag belökdöstek az ajtón. Eddig határozott elképzelésem volt róla, hogy mit csinálok, de amint megláttam mogyoróbarna szemeit, elvesztem. Ledermedve álltam előtte és levegőt venni is csak óvatosan mertem.
- Már jobban vagyok, köszönöm kérdésed - nevetett gyengén, halkan; de még mindig jobb volt őt látni mosollyal az arcán, ezért kifújva a tüdőmben benn rekedt levegőt éreztem, hogy megkönnyebbülök. Odasétáltam hozzá és leültem a mellette lévő székre, ami szokatlanul kényelmes volt. Belepusziltam puha tenyerébe, mire ő közelebb hajolva hozzám megcsókolt. Ajkai szárazak voltak, de még mindig mézízűek.
Pár perc csend után rekedten szólalt meg:
- Idefekszel mellém? - kérdezte félve és tekintetét rám emelte. Habozás nélkül levettem a kabátom és a székre raktam, majd cipőmet lerúgva mellé feküdtem. Amilyen szorosan csak tudtam, hogy ne okozzak neki fájdalmat, magamhoz öleltem és számat a füléhez emelve suttogtam.
- Kérlek, ne tedd ezt magaddal - Éreztem, hogy megborzong, ahogy leheletem súrolja a bőrét és ez jó érzéssel töltött el. - Szeretlek, Alisha.
- Harry - ejtette ki a nevét a számon, amitől kicsit megijedtem, hátha túl szorosan fogom magamhoz, pedig nem akartam. Még mielőtt bármi rosszra gondolnék, folytatta: - Ígérd meg, hogy nem hagysz el.
- Nem foglak.
Ezután nem beszéltünk, csak hallgattuk a csendet körülöttünk. Egyre laposabbakat pislogtam és egy idő után már fel sem emeltem a pilláimat. Ott aludtam egy kórházi ágyon, magamhoz ölelve Őt. Akit szeretek.
.::Adam, fél órával korábban::.
Annyira szívbemarkoló volt a lányomat megint csont soványan, beesett arccal látni, hogy akaratlanul is rám törtek az emlékek. Nem teheti ezt magával, mikor már egyszer sikerült kilábalnunk ebből a szakadékból.
- Mondja, doktor úr, mennyi idő, míg rendbe jön? - intéztem kérdésem udvariasan az orvos felé, aki az ágy végébe akasztott jegyzettömböt leszedte és böngészni kezdte. - Már egyszer átéltük ezt és nem szeretném még egyszer kitenni őt ilyennek.
- Mivel már egyszer kezeltük, szerintem könnyebben ki fog jönni belőle, de mindenesetre kitartásra lesz szüksége. A legfontosabb, hogy kerülnie kell a stresszes helyzeteket...
- Hé, Alisha - léptem közelebb és kezemet az övére helyeztem. Láttam, hogy fejét oldalra fordítja, magához tér.
- Apa - nyöszörgött, és szemét megint lecsukta.
Leültem mellé. Kerülnie kell a stresszt, ezért nem hoztam be Gabit, gondoltam, hogy nem örülne neki. Agyam kattogott és látva őt ennyire gyengén, rávilágított valamire. Mindig is a legjobbat szerettem volna a lányomnak, ezért döntöttem úgy, ahogy. Bármit tettem, az az ő érdekeit szolgálta, és most, ez a hetek óta folyó vita közöttünk ráébresztett, hogy miért is akar annyira elmenni New Yorkba. Elmenekülni. Nem előlem - vagy legalábbis nem csak előlem akar -, hanem innen, ahol minden visszarántja a múltba és az anyjára emlékezteti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése