2013. január 11., péntek

23.: Madison Square Garden

Szép estét! :D Rengetem időm volt gondolkodni a nagy visszatérésen, meg a találkozáson, mert a mai nap itthon voltam - jó igazából egy hét szenvedés után már nem bírtam papírzsepivel, úgyhogy kivettem egy szabadnapot. Valójában ennek a fejezetnek lesz folytatása, úgy gondoltam ketté szedem, mert egybe túl hosszú lenne. Köszönöm a sok tetsziket az előző fejezethez és a kommenteket! <3
Ps. Hallottátok, hogy nem sikerült megdöntenünk a rekordot? :(



Az utóbbi időben sokszor keltem gyomorideggel, már szinte kezdtem is hozzászokni. A gondolat, hogy New York-ba költözzek, félelemmel töltött el. A gondolat, hogy egyedül leszek, nem lesznek itt ismerőseim, félelemmel töltött el. Az, hogy egyetemre fogok járni és egy számomra teljesen új világ nyílik ki előttem, félelemmel és izgatottsággal töltött el egyszerre. Ma reggel hajnali ötkor kipattant a szemem és nem tudtam visszaaludni. Még csak lecsukni sem, csak számolgattam a csillagokat a plafonon. Miért történik ez velem? Ökölbe szorítottam a kézfejem a hasamon, mintha ezzel elűzhetném a kellemetlen érzést.
Ma lesz a koncert.

♫ ♪ ♫  

- Nem láttad az alapozóm? – jött ki a szobából Eleanor. Egy szürke melegítőt viselt, aminek az oldalán hatalmas betűkkel volt nyomtatva a PINK felirat. Szemöldök ráncolva ráztam meg a fejem. Minek kéne neki alapozó itthonra? Belekortyoltam a teámba, majd a bögrét a pulton hagyva sétáltam a telefonom irányába.
- Nem, nem láttam. Egyébként ma mit akarsz csinálni? – kérdeztem egy kicsit több unalommal fűszerezett hanggal, s ledőltem a kanapéra. Szemem azonnal az esemesre tapadt, amit Maxtől kaptam.
„Van egy meglepetésem, Al.”
Visszaírtam neki: „Mi?”
Pár percig rezdületlenül tartottam a kezemben a telefont, miközben Eleanor tűnt fel a nappaliban. Még mindig melegítőt viselt, és kezében tartotta az előbb emlegetett alapozót.
- Mihez van kedved? – sóhajtott teátrálisan, miközben kényelembe helyezte magát mellettem. – Őszintén szólva, az elmúlt két napban annyi mindent csináltam, ami kimeríti az éves aktív mércémet – nevetett fel. Gyakorlott mozdulatokkal kente szét a közepes árnyalatú krémet az arcán. Ügyelt arra, hogy csak vékony rétegben kerüljön fel az alapozó és ne keltsen olyan benyomást, mintha most jött volna Barbados-ról.
- Igen. Mit szólnál, ha csak filmet néznénk és feküdnénk? – ajánlottam fel.Rögtön rezegni kezdett a telefonom, mire összerezzentem.
Max: „Néz, mim van!”
Először elakadt a lélegzetem, amint megnyitottam a képfájlt és az betöltődött. Honnan szerezte őket? Eleanor csiripelő hangja hozott vissza a valóságba.
- Mi az? – nyújtogatta a fejét. Mivel legjobb barátnőm és gondoltam, előbb-utóbb rájön, nagy levegőt vettem és szeme elé tettem a telefont.
- Ezt Max küldte? Ő is jön a koncertre? – lelkesült.
- Mi? Ez nem jó, El! – próbáltam csitítani, mielőtt túlpörög.
A képen két jegy volt, aminek oldala kék csíkkal volt díszítve. Nem kellett sokat gondolkodnom, azonnal kitaláltam, hogy kiknek a koncertjére szól.
- Miért nem? – pislogott nagyokat.
- Halihó! – hallatszott Lil harsány hangja a hallból. Ledobta a táskáját és a kardigánját az előtérben található kis székre, majd beljebb jött. Levetette magát a babzsákra és kérdő pillanatokat küldött felénk. – Mi történt?
- Alisha barátja, hogy is hívják… Ó, igen, Max – csettintett. Szinte láttam a villanykörtét a feje felett. – vett két jegyet a One Direction koncertre.
- Max? – röhögött Lil. – Max, sosem menne el azoknak a koncertjére.
- Szerintem velem elment volna – mondtam alig hallhatóan.
- Ó, várj. Mondta, hogy adni akar neked valamit meglepetésként. A múltkor mintha említetted volna, hogy odavagy értük. Max gondolta, jó ötlet elvinni téged egy koncertre. Amilyen depressziós voltál mostanában – legyintett és felállt, hogy átmasírozzon a konyhába.
- Mikor mondtam én ilyet? – kértem számon Lil-t, bár lehet, hogy a kérdést inkább magamnak kellett volna feltennem. Ó, Istenem.
- A múlt héten, amikor itt voltak páran. Megjelentek a képernyőn – mutatott a tévé felé -, és egyszer csak letargikus állapotba kerültél. Na, jó, tudom, hogy volt benned alkohol, de kicsit szánalmas volt, ahogy elbambultál – kuncogott.
- Al, mondd meg neki, hogy már van jegyed – tette a vállamra El a kezét. Közben megint rezgett a telefonom. Egy újabb esemes Maxtől, amelyben megkérdezte, hogy tetszik-e.
- Mi? Mész a koncertjükre? – tért vissza Lil.
Nem tudom, miért, de nem volt szívem elmondani Maxnek, hogy már van jegyem. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Annyira aranyos volt tőle, hogy emlékezett rá, amit mondtam. Ugyanakkor nem akartam azt mondani neki, hogy „ó, bocsi, de van jegyem, mert megnézem a volt barátom, ahogy fellép”. Visszatettem a dohányzóasztalra a telefont és a két kezembe temettem az arcom.
- Lil – nyöszörögtem. Elmondtam neki. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, és a végében felettébb megkönnyebbültem. A hat hónap alatt minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne kerüljön szóba, ne gondoljak rá. De minél görcsösebben próbáltam eltaszítani magamtól, annál jobban vonzott magához, mint egy mágnes. A rádióban ott volt, a tévéképernyőkön sorra tűnt fel. Hetekkel ezelőtt el kezdték hirdetni a koncert dátumát városszerte. Egy idő után nem tudtam, hogy Lil nyitott szemmel elaludt, vagy csak sokkolt állapotba került, mindenesetre kezdett rémisztőbbé válni a rácsodálkozó szemeivel és a kis réssel az ajkai között. Eleanor időközben összekuporodott, s maga alá húzta mindkét lábát.
- És… te… úgy érted, te elmész? – dadogta Lil.
Aprót bólintottam, bizonytalanul. Mondtam Eleanornak, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Talán csak a saját lelki békémért és ne higgyem, hogy haragszik rám. Akárhányszor végigpörgettem az eseményeket a fejemben, a lelkiismeret furdalás egyre nagyobb volt bennem. És fájt egy idő után. Komótosan feltápászkodtam a kanapéról és a konyhába indultam, hogy igyak egy kis vizet. A sok meséléstől kiszáradt a szám.
- Mi lenne, ha én mennék Max-szel? – szólalt meg egy kis csend után Lil.
- Mármint? – folytatta a gondolatmenetet Eleanor.
- Hát, mivel Alishának van jegye, Maxnek pedig kettő, én meg látni akarom azt a Harryt – mondta. Hallottam a hangsúlyából, hogy komolyan gondolja. Lil természeténél fogja makacs volt, amit egyszer a fejébe vett, onnan nem lehetett kalapáccsal se kiverni. Felesleges volt vitába szállnom vele, úgyis az ő ördögi terve fog érvényesülni a nap végén.
A délelőtt jóformán azzal telt, hogy Lil beszélt Max-szel. Mivel megkértem rá, hogy ne mondjon el mindent, ezért eszelős lakótársam kitalálta, hogy jelentsek beteget. Hát, Maxet is nehéz volt meggyőzni, hogy ne jöjjön át egy tál csirkelevessel. Szegényt, már sajnáltam, hogy amilyen jóindulatú, elhitte, hogy megfáztam a legnagyobb hőségben. Mindegy. Eleanor beszélt Louis-val, aki örült, hogy újra találkozhatunk a koncert alatt. Valamiért mást is éreztem a hangjában. Talán egy kis félelmet vagy hirtelen meglepődöttséget. Visszamentem a nappaliba Eleanor mellé, aki érkezésemre lecsapta a laptop fedelét.
- Mi volt az? – kérdeztem. Megpróbáltam elvenni az öléből a gépet, de nem engedte.
- Semmiség. Csak egy újabb hír Elouanor-ról. Már megint valaki híresztelni kezdett.
- Elolvashatom? – a számat óvatos mosolyra húztam, remélve, hogy ez meggyőzi némiképp. Csak fejrázást kaptam válaszul. Kikapcsolta a gépet.
Rendeltünk a sarki önkiszolgálóból pár szelet natúr csirkemellet zöldség körettel és rizzsel, és két szeletet a legfinomabb csokis tortából. Úgy gondoltam, hogy egy könnyű ebéd még lemegy a torkomon, de egy tömény sütemény már nem. A nap folyamán a görcs még mindig ott volt a hasamban, ami miatt hányingerem volt. Nem a tömeg zavart, vagy a kis hely, ahol majd ülni fogunk másfél-két órán keresztül, sokkal inkább Ő. Azok a zöld szemek, amiket újra látni fogok, és azok a göndör fürtök, amik előttem lesznek. Magam előtt éreztem férfias illatát. Nagyot nyeltem, hogy a torkomban dagadó gombócot megállítsam.
Lil a bárszéken forogva evett, míg mi Eleanorral a kanapén ültünk, kezünkben a tál étellel és néma csendben néztük a lehalkított tévét. A többiek jóízűen eszegettek, de nekem alig pár falat ment le. És nem is volt kedvem beszélgetni.
- Max-szel ott találkozol? – szólalt meg El, Lilhez intézve a kérdését.
- Ühüm. A hátsó bejáratnál. – A tekintetem felé kaptam ijedtségemben.
- Miért?
- Mert olyan jegye van – nevetett. – Nyugi, Ali, nem fog téged látni. Én egy órával hamarabb elmegyek, mint ti. És azt hiszem, hogy a jegye távol lesz a ti helyetekről. Megkérdeztem.
Szavai hallatán megkönnyebbültem, de még mindig eluralkodott rajtam a pánik.

Percekig dülöngélve álltam a szekrény előtt, hogy mit vegyek fel. Általában nem tartott sokáig kigondolnom, de most valamiért még zavarodottabb voltam. Eleanor a fürdőben volt. Én már megszárított hajjal, törülközőbe csavarva álltam a nyitott fehér szekrény előtt. Egy idő után már inkább azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ennyi ruhanemű befér egy ekkora szekrénybe? Eleanor jött ki megszárított hajjal, törülközőbe csavarva szintén. A különbség az volt, hogy egy könnyed mozdulattal kikapta az előre elkészített ruhákat a bőröndjéből és visszacammogott a fürdőbe. Minden egyes lépésével cuppanós hangot adott ki, mert a talpa nedves maradt. 
- Istenem, csak legyen már holnap – motyogtam és hozzáláttam az öltözködésnek.
A választásom egy bőr szoknyára esett, amit a köldökömig húztam fel, így pont combközépig ért. Felsőnek egy csipkével díszített fekete topot vettem fel, ami nem ért a szoknyám öv részéig, így pár centimétert láttatni engedett a bőrömből. A tükörképemmel szemeztem. Ez túl sok – motyogtam magamban. Vagy lehet, hogy túl kevés? (kép)
- Nehogy levedd – jött vissza El. Arcán megjelent az elégedett mosoly, még hümmögött is egyet. A kezembe nyomott egy borítéktáskát. – Az élet nem a lélegzetvételről szól, hanem arról, hogy hányszor akad el a lélegzeted. Hidd el, Harrynek ma el fog – futtatta végig a tekintetét az öltözékemen.
- Honnan vetted ezt az okosságot? – nevettem fel. A legjobb barátnőm felcsapott pszichológusnak? Ez új volt nekem; legalábbis már egy ideje nem tapasztaltam.
A lakást gondosan bezártuk, és legalább háromszor körülnéztem mindenhol, hogy le van e kapcsolva az áram, be van e zárva az ablak.
- Oké – nevetett Eleanor -, most vagy paranoiás lettél, vagy csak húzod az időt.
- Az utóbbi – motyogtam, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban. Egy sóhaj közepette léptem ki a portán New York utcájára, ami most szokatlanul hangos volt. Az emberek mintha életre keltek volna a múló hőség után. Mindenki vidám volt és élvezte a kissé hűs levegőt és a nyarat. A harmadik taxi sikeresen megállt előttünk, mi meg bekászálódtunk a hátsó ülésre.
- Hova lesz a fuvar, hölgyeim? – nézett ránk a visszapillantó tükörbe a férfi, aki úgy kérődzött, mint egy tehén. Barátságos figurának tűnt, de a rágócsattogtatás elvette a kedvem mindenfajta csevegéstől.
- Madison Square Garden – mondta El a címet, kissé határozottabban, mint akarta, mert a sofőr se szó, se beszéd visszaszlalomozott a forgalomba és teljes gázzal hajtott a stadion felé. A tekintetem végig az ablak előtt elsuhanó épületeken tartottam és az egyre inkább növekvő tömeg felé. Eddig lekötötte a figyelmem más, és talán a hűsítő levegő is elterelte a figyelmem a görcsről a gyomromban. Egészen mostanáig. Úgy éreztem, hogy el fogok ájulni.
- Hányni fogok – mondtam barátnőmnek, miközben kiszálltunk a kocsiból. Rengeteg lány fordította a tekintetét felénk, egytől egyig sokkolva voltak, majd sikításban törtek ki. Százból kilencven lány kezében volt a mobil vagy a fényképezőgép, a maradék tíz pedig saját gyártású posztereket tartott maga előtt.
- Alisha, szedd össze magad – fenyegetett Eleanor játékos hangon. Megszorította a kezem és a növekvő tömegen keresztül vonszolt. Felmutatta a passztartónkat, miszerint bemehetünk a hátsó ajtón, elkerülve a nyomorgást.
- Nincs okod félni, mert valószínűleg még nincsenek itt – nyugtatott meg.
- Hogy érted, hogy nincsenek itt? – kérdeztem szinte dadogva.
Végigmentünk egy hosszú fehér folyosón, ami a fényektől néha sárgának tűnt. Emberek a kezükben mindenféle papírral vonultak határozottan, és olykor-olykor kiabálva adtak egymásnak utasításokat, hogy minden a lehető legnagyobb rendben haladjon az este folyamán.
- Louis az előbb üzent, hogy Zayn miatt késni fognak. Bradford rossz fiúja nem hagyhatta, hogy egy ilyen fontos napon rossz séróval jelenjen meg – mondta unottan, mintha ez megszokott lenne.
 A folyosó végén balra fordultunk, Eleanor kinyitotta az ajtót. Felmentünk egy fekete lépcsőn, amin a fokok led lámpával voltak kivilágítva.
Elfoglaltuk a helyünket, ami a második sorba szólt, a szélére, így rálátásunk nyílt az egész színpadra. Hitetlenkedve néztem a gyülekező tömeget. Azt tudtam, hogy világszerte több millió rajongójuk van, na de, hogy mind eljöjjön egy koncertre? – ami valószínűleg egy mérföldkő a karrierükben.
- Hogy engedhetnek be még embereket? Már így is tele van a nézőtér – mondtam Eleanornak, aki mellettem pötyögött a telefonján. Egy pillanatra felnézett, majd vissza a kijelzőre.
- Húszezer ülőhely van és annál biztos, hogy több állóhely – mondta fel se nézve a telefonjából.
- Kivel esemesezel? – Próbáltam megnézni a nyitott üzeneteket, de elkapta a kezét, amiben a készüléket tartotta. Louis nevét láttam villogni.
- Ezt fel kell vennem – mondta, majd elment. Kicsit zaklatottnak tűnt, de egy vállvonással letudtam és hagytam, hogy elintézze. Újra a tömeget néztem, ami egyre izgatottabban hullámzott, hogy már csak percek választották el őket, hogy élőben is láthassák kedvenceiket.
Két vihogó lány haladt el előttem, ők is onnan jöttek, ahonnan mi. A folyosóról. Mindketten egymással viccelődtek, majd megtorpantak. Az egyik lánynak fekete kalapja volt, hasonló, amit Eleanor viselt. Hosszú tű egyenes szőke haja omlott a vállára. A másik lány egy fekete ruhát viselt, aminek alsó anyaga bőrből készült, a felső része pedig selyemből. Hm, érdekes kontraszt. Magamon éreztem égető tekintetüket. Félve néztem fel rájuk. Már nem támasztottam az állam a kezemmel, hanem magam mellé ejtve kezdtem fészkelődni.
- Nem te vagy Alisha? – szegezte nekem a kérdést kertelés nélkül a szőke lány. Ő tűnt a szókimondónak kettejük közül.
- Én, öhm, de – bólintottam bizonytalanul.
- Készíthetünk egy képet? – kérdezte, ugyancsak a szőke lány és már elő is vette a fényképezőgépét.
- Ó, öhm – hezitáltam. Nem hinném, hogy jó ötlet, ha közös képet készítenének velem. Egyáltalán, miért velem? Csak egy néző voltam egy koncerten, semmi több. Tiltakozni kezdtem: - Bocs lányok, de nem – mondtam kedvesen és rájuk mosolyogtam.
- Kár – szólalt meg a fekete ruhás lány. – Te voltál a kedvenc barátnőnk.
- Mi? – nevettem el magam kínosan.
- Annyira cukik voltatok Harry-vel ketten. Remélem, hogy ma lesz valami… - a szőke hercegnő sejtelmesen félbehagyta a mondatát. Kissé összeszaladt a szemöldököm. Ránézésre is csak tizenöt évesnek tippelném meg, hiába van kihúzva a szeme vastag fekete vonallal.
- Szia – köszöntek el, és ők is elfoglalták a helyüket.
Eljutott a tudatomig, amit az előbb mondtak: kedvenc barátnő? Sosem beszéltünk Harryvel erről, és amúgy is csak pár fotó keringett a világhálón rólunk. A gondolat ijesztő volt, miszerint valakinek én legyek a kedvence, ráadásul úgy, hogy nem is ismernek engem.
Eleanor jött vissza, kicsit szomorkásan, de amint helyet foglalt mellettem, magára erőltetett egy műmosolyt.
- Minden oké? – kérdeztem. Nem válaszolt csak bólintott egyet.
A tömeg egyszerre tört éljenzésbe és sikítozásba. Kétségtelen, hogy itt vannak. Mély levegőt vettem és felálltam, ahogy a többiek is, akik ott ültek körülöttünk. Valamiért nem tudtam tapsolni. Minden porcikámat próbáltam megmozdítani, de nem ment. Láttam Eleanor mosolyát, ahogy műből átmegy őszintén-büszke-vagyok vigyorba. De nekem nem ment. A mellkasom egyre szaporábban mozgott fel-le, ahogy a színfalak mögül Ő is előlépett. A tömeg még hangosabban kezdett sikítani, mint eddig. Mosolyogva integetett az őt bálványozó lányoknak és teljesen természetesen viselkedett.
Egyszer voltam a koncertjükön, ez volt a második alkalom, hogy élőben látom őket a színpadon, de ez teljesen más volt. Nem azért, mert nem volt olyan jó, épp ellenkezőleg. Olyan odaadással énekeltek minden egyes hangot, hogy senki sem kérdőjelezte meg, szeretik-e ezt csinálni. Látszott, hogy imádják a rajongóikat egytől egyig, és nekik nem fáradság fellépni több ezer ember előtt egy hosszú nap után, ami minden bizonnyal tele volt interjúkkal és más felvételekkel.
Nem csak az új albumukról, hanem a régiekről is elénekeltek pár örökzöld slágert, mielőtt a közönséget is megszólaltatták volna. Most sem hagyhatták ki a már hagyománnyá vált csiripelős üzeneteket.
- Mit tennél, ha egy csirke megtámadna? – olvasta fel hangosan a kérdést Liam, miközben mindenki nevetésben tört ki. Zayn elkezdett kergetőzni Liammel, miközben csirkehangokat adtak ki. Sosem fognak felnőni – gondoltam magamban. Eleanorral ugráltam, mint egy őrült tinédzser valami fesztiválon, de nem érdekelt. Kezdtem jobban érezni magam.
- Tudod, kit látnak szemeim? – olvasta fel Niall a kérdést, mire mindenki értetlenül nézett. – Ott – folytatta az olvasást. – Második szektor, huszonkettes szék – mindenki a mi szektorunkat nézte. Eleanor átölelt.
- Viselkedj természetesen – suttogta a fülembe.
- Miért? – Éreztem magamon a stadionnyi tömeg mintegy felének égető tekintetét, de mintha ott se lettek volna.
Sötét göndör fürtjeibe beletúrt mindkét kezével. Zöld szemei egy pillanatra abbahagyták a csillogást, majd folytatták. Engem nézett. Tekintetünk összeforrt és fogva tartott, mintha csak mi ketten lennénk. Legjobb barátnőm szorítása alábbhagyott. Harry száján egy lusta mosoly terült szét, ami meghökkentett. Rosszabbra számítottam.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon nagyon nagyon jó rész lett...és én is remélem hogy lesz valami este.xx

    VálaszTörlés
  2. ááááá dejóóó nagyon tetszik!!!!!!! imádom!! tejó ég kérlek siess a következővel mert nagyin kíváncsi vagyooook!! :D

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Szeretnéd adni számodra egy díjat ;]
    http://fantomwith1d.blogspot.hu/2013/01/awards-again.html

    Puszi, Tyra W.

    VálaszTörlés