24.: Harry Styles is on replay

Sziasztok! :) Hogy vagytok? Túléltünk végre egy hetet, úgyhogy élvezzétek ki ezt a csodás két napot amíg lehet. Gondolom, ti is most kaptátok meg a félévi bizonyítványt, milyen lett?
A részről csak annyit, hogy ez a harmadik vagy negyedik - egy idő után már nem is számoltam - variációja a történetnek, és totál nem olyan lett, ahogy akartam, gondoltam, megálmodtam, szóval... Jó olvasást! :D
Ps. Aki ügyesen olvas a sorok között, rájön, hogy van egy tartalék szereplőm, aki majd még 'sok' fejtörést fog okozni. :D

.::Harry::.

 A szám már elzsibbadt a sok mosolygástól, a lábaim is elfáradtak a sok mozgásban, de mégis úgy éreztem, mintha tele lennék energiával. Sosem gondoltam volna, hogy itt énekelhetek egyszer ennek a stadionnak a színpadán. Több tízezer Directioner vesz körbe minket és énekeli velünk kívülről a slágereket. Tőlük kaptuk az erőnket, hogy soha ne adjuk fel. A szemembe vakító fényekhez kezdtem hozzászokni, szinte semmit se láttam. Nem is tudom, merre kéne néznem. Lábaimban gyűlt a feszültség, legszívesebben lerohantam volna a színpadról, hogy a szemébe nézhessek. Hogy láthassam gyönyörű íriszeit és magamba szívhassam édeskés illatát. Vigyor terült szét az arcomon, amikor megpillantottam. Nem tudom, hogy ki küldte be ezt az üzenetet, gyanítom, valaki, aki a közelében tartózkodott. Nem is lényeges, bár Alishát ismerve, jobb szeretett volna megbújni a sötétségben. Megnevettetett ez a gondolat; túl jól ismerem.

Oldalra néztem, ahol a fekete vászon mögött állt Paul. Nem tudok lemenni, mert azonnal visszarugdosna a színpadra. Kénytelen vagyok megvárni, míg elénekeljük az utolsó dalunkat is, melynek akkordjai kínzó lassúsággal zendültek fel. Egymás mellett álltunk és a földet pásztáztuk. Talán ez a fellépés egy mérföldkő volt a karrierünkben – az Olimpia után -, de kis megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor meghallom Liam szólóját. Addig szorítom a mikrofont, míg az ujjperceim el nem fehérednek. Annyira le akarok menni, hogy rángatni kezdem a lábam, természetesen megpróbálom ritmusra, hogy még se tűnjek idiótának. És mindannyian üvöltjük az örökzöld slágert, melynek dalszövege már álmomban is üldöz. Louis a vállamra teszi a kezét és két sor között egy bíztató mosolyt villant felém. Tudom, hogy meg akart nyugtatni vagy valami ilyesmi, de nem ment. Én következtem. Lehunytam a szemem és az irányába fordultam, amelyik szektorban ült. Csak énekeltem, nem is figyeltem a rajongókra, próbáltam őket kizárni és magamra koncentrálni. De nem volt ott. Eleanor felpattant és láttam, hogy utána rohan. Francba!

- Louis, hova ment? – kérdeztem a fülébe ordibálva a szavakat, míg a többiek énekeltek.

- Eleanor sem érti, hogy mi történt.

Francba!

Mint egy kilövésre kész rakéta, úgy próbáltam állni a végső pózba. Hetekig, majdnem három hónapon keresztül készültünk a mai estére és sok fáradságos táncpróba áll mögöttünk, úgyhogy nem tehetem tönkre ezt. Fogcsikorgatva vártam, hogy vége legyen.

- Nem lehetünk elég hálásak nektek, srácok… - hallottam Liam a sok énekléstől kissé rekedtes hangját. Le merném fogadni, hogy egy kisebb beszéddel készült a ma estére. Ha így is van, azt nem várhatom meg.

.::Alisha::.

- Várj már! Hova mész? – hallottam Eleanor hangját mögülem. Magas sarkúm némileg korlátozott a gyors mozgásban, de nem bírtam ott ülni. Majdnem két órán keresztül néztem a torkomban dobogó szívvel és néha görcsbe ránduló gyomorral. Hányingerem volt.

Csak vágtattam a folyosón és meglöktem a szürkés kopott vasajtót. Friss levegő, végre.

- Hé, jól vagy? – jött utánam legjobb barátnőm és együtt érző tekintetét mutatva mindkét kezét a vállamra tette.

- Persze – ziháltam. Még mindig éreztem egy gombócot a torkomban, de a lehűlt levegő némileg segített. Libabőrös lett a karom. Eső szag volt. – Sajnálom – suttogtam. – Nem akartam, csak…

- Semmi baj – Eleanor megölelt. – Nem kell félned, mert találkozol vele. A nehezén már túl vagy, láttad. – Eleanor hangja kicsit játékos volt. Valahogy így akar felvidítani, argh, több éves barátság alatt sosem értette meg, hogyha bánatom van, jobban szeretem magam emészteni.

- De nem akarok. – Lehámoztam magamról kezeit. Értetlen tekintettel meredt rám. – Te hogyan állnál Louis elé, miután hazudtál neki és faképnél hagytad egy reptéren? – kérdeztem kis éllel a hangomban.

- Hááát – húzta a száját. Gondoltam.

Pár percig csak álltunk egymással szemben és nem tudtunk megszólalni. Jól esett, hogy El nem mondott semmit. A csend, ami ránk telepedett, kezdett kínossá válni.

- Nem akarsz bemenni, brrr, fázom – vacogott Eleanor, miközben megdörzsölte a karját. Bólintottam, mert látva libabőrös kezét, rájöttem, hogy én is fázom. Mikor hűlt le ennyire az idő?

A folyosó sokkal szűkebbnek tűnt, mint amikor bejöttünk. A mi szektorunkból özönlöttek ki a lányok és hosszú sor kígyózott a lift előtt.

- Eleanor, nagyon csinos vagy! – hallottuk mögülünk két lány hangját, mindketten odakaptuk a fejünket. Eleanor magához hűen vidáman megköszönte és váltott pár szót a lányokkal. Mindkettőjük tekintete égette olykor az arcomat, úgyhogy úgy döntöttem, inkább lesütöm a szemem és megvárom a következő liftet.

.::Harry::.

- Jók voltatok! El sem hiszem – fogadott minket Paul, mikor már lejöttünk a színpadról. Sorban nyújtottuk neki a füleseinket. A végtelen hosszúságúnak tűnő drótot jól ránk tekerték, úgyhogy percekig tartott, míg kibújtunk belőle.

- Még mindig remegek – közölte Niall. Közben megérkezett az egyik statiszta egy zacskó chipsszel a kezében. Kuncogni kezdtünk, ahogy ír barátunk rávetette magát. – Ezt mind nekem? Kérem!

- Mennem kell – közöltem. Mintha rakétából lennék, amit épp most lőttek volna ki. Először csak gyorsan szedtem egymás után a lábaimat, aztán már futottam. Louis sok sikert kívánt, már ha jól hallottam. Őszintén, fogalmam sincs, hol lehet. Gyanítom, hogy vele van Eleanor is, de ez nem könnyíti meg a helyzetem. Egy újabb tömegbe ütközöm, de mielőtt még észrevettek volna, kikerültem és otthagytam őket. Őrjítő lassúsággal teltek a percek és minden egyes világosbarna hajú lány láttán görcsbe rándult a gyomrom, mert azt hittem Ő az.

Csalódottan mentem tovább.

.::Alisha::.

- Most már igazán mennünk kellene – szakítottam félbe legjobb barátnőmet, aki még mindig vidáman cseverészett. Nem akartam bunkó lenni, de minden porcikám remegett az izgalomtól – nem a jobbik értelemben -, és kezdtem kínosan érezni magam. El-t megállította egy lány, aki megint csak elregélte neki, mennyire boldog, hogy találkozott a példaképével személyesen. Ha nem ismerném Eleanort, azt hinném, hogy csak azért jó pofizik mindenkivel, hogy növelje az egóját. De ez közel sincs így. Mindig kedvesen mosolyog a lányokra, akik úgy akarnak kinézni, mint ő, mire csak azt feleli, hogy te is gyönyörű vagy.

- El! – szóltam rá kicsit élesebben, mire morgolódva elköszönt. - Mehetünk végre? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a barátnőm. – Elsápadtál.

- Igen – Amúgy nem voltam jól. A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, már megint.

Tekintetem nem tudtam levenni a barna fürtökről, amik körülbelül húsz méterre álltak tőlem és forgolódtak körbe-körbe. Reményteljesen csillogó zöld szemeivel pásztázta a tömeget, majd egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. A tudatalattim már a sikítás szélén állt és menni akart. El, minél messzebb. De a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Körülöttem mindenki jött-ment, nem zavartatták magukat. A legtöbben a liftre vártak, vagy csak a családtagjaikra, barátaikra.

Megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm egyre jobban feszült az oxigén hatására. Megfordultam. Lassan és határozatlanul emeltem egymás után a lábaim, nem is tűnt olyan nehéznek. A földet pásztáztam és talán négy lépést sikerült mennem, amikor a csuklómnál fogva valaki meg nem fordított.

- Mégis hova mész? – korholt Eleanor. Fejét oldalra billentve figyelte, ahogy egy épkézláb mondatot próbálok kinyögni. – Nézz mögém! Látod, ott van Harry. Nem mehetsz most el – suttogta.

Néha hálát adtam legjobb barátnőm elviselhetetlen tulajdonsága miatt, de néha az idegeimre ment makacsságával. Miből gondolta, hogy nem veszem észre Őt? Pontosan tudtam, hogy ott van. Eleanor válla felett kikukucskáltam. Harry kitekert pózban állt. Feltartóztatta egy szőke hajú lány, aki nagyon is készségesen beszélt vele. Ujjai közé fogta a bicepszét, de a fiú gyorsan lefejtette magáról. Látszott Harryn, hogy sietne abba az irányba, ahol én állok, de szerintem csak nem akart bunkónak tűnni.

Pár pillanattal később Louis meglepte játékosan El-t, amit a lány kacagással és egy csókkal jutalmazott. Szép dolog a szerelem, ugyebár?

A tömeg körülöttünk egyre csak csökkent, már az utolsó liftekre vártak, hogy a parkolóhoz menjenek, vagy egyszerűen csak kijussanak az épületből. Fekete egyenruhás statiszták járkáltak fel-le és még mindig a fülesükbe beszéltek. Inkább őket néztem és gondolkoztam, hogy miről tárgyalhatnak a koncert befejeztével inkább, mint az előttem szerelmes pillantásokat váltó párt. Louis a fellegekben járt és még sosem láttam ilyen feldobottnak.

- Mennem kell – nyögtem be és most már tényleg elindultam. Rezegni kezdett a telefonom. Remek. Ez a nap úgy sem lehet rosszabb.

Max: „Kár hogy nem tudtál eljönni a koncertre. Jó, nekem annyira nem jött be, de látnod kellett volna néha Lil arcát, valahányszor a göndör hajú elkezdett énekelni… Jobbulást! x”

Óvatos mosolyra húztam a számat, még mindig előre fele tartottam. Nem is tudom, merre mentem. Azért titkon remélem, hogy Lil kedveli Harryt és nem beszélte tele Max fejét mindenféle rosszal. Nem is mondtam neki semmi rosszat róla, csak azt, ami volt. Talán, ami még mindig tart? Lábdobogást hallottam mögöttem, mire a telefonomat visszatettem a táskámba. Talán csak reflex volt, de ijedten szaporázni kezdtem a lépteim.

Egy meleg kéz fonódott óvatosan a csuklóm köré. Érintése hatására végigfutott a bizsergés a testemben. Hirtelen fordított meg és tekintetét az enyémbe fúrta. Férfias illata egy kis izzadsággal is keveredett, de az illata akkor is megnyugtatott. Mindig ez történt velem, akárhányszor a közelébe kerültem. Testemből elszállt a feszültség. Egész este folyamán ezt próbáltam elkerülni. Hogy lábam megremegjen látványától, kellemes bizsergés járja át minden porcikámat és magam körül érezzem erős illatát.

- Szia – suttogta rekedten. Telt ajkai között rés nyílt, ami vonzotta a tekintetem.

- Szia – nyögtem ki pár pillanattal később, amikor már ténylegesen is magamhoz tértem.

.::Harry::.

- Hová megyünk? – kérdezte kicsit reszketve a hűs levegőtől.

Az autók között szlalomozva vezettem magam előtt, kezeim a derekán pihentettem. Az aszfalt vizes volt és a levegőben még mindig terjengett a füst és esőszag. Nagy levegőt vettem, amit megkönnyebbülve fújtam ki. El kellett vinnem és mutatnom kellett neki valamit, hogy észhez térítsem. Bár lehet, hogy előbb a saját gondolataimat kellene rendeznem. Louiséknak szóltam, hogy elmegyünk, habár Alisha kézze-lábbal tiltakozott. Szerencsére, jó meggyőző képességeim vannak.

- Harry, állj már meg – ficánkolt. Kezeim lehámozta magáról és szembe fordult velem. – Mégis hová megyünk? – kérdezte durcásan.

- Nem fogom elárulni, mert nem lesz meglepetés. – Az órámra pillantottam. Mindjárt hajnali egy óra, jobb lesz, ha sietünk.

Végre megtaláltam a fekete kocsit, aminek kulcsát az előbb kértem el Louis-tól. Minden üres volt, a parkolóban egy-egy eltévedt lélek sietett a kocsijához. New York szokatlanul csendes volt és ez tetszett. Pimasz mosoly ült ki a számra, mikor segítettem Alinek felszállni, csak úgy, mint régen. Átmentem a saját oldalamra és beszálltam a vezető ülésbe.

- Most sem fogod elmondani, hogy hova megyünk ugye? – szólalt meg kis idő múlva, mikor már vezettem. Próbáltam a forgalomra koncentrálni, de nehéz volt mellette. Agyamat elbódította az a jellegzetes édeskés illata, ami körülölelte. Kérdése inkább kijelentő volt, már-már beletörődő. Mosolyogva bólintottam és csak akkor szakítottam el a tekintetem, amikor mozogni kezdett.

- Ez most komoly? – ráncolta a szemöldökét. A sötétben leolvasta a kis rágós papírt. – Epres gyerek rágó? – nevetett. Annyira jó volt így látni.

Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de nem akartam feltenni. Még. Azt se tudom, hogy kérdeztem volna meg.

- Hé, az Niallé, ne nézz így rám – keltem saját magam védelmére.

- Akkor már érthető – vont vállat és bevett egyet. Felém nyújtotta, mire megráztam a fejem. – Még mindig a zöld mentolos? – kérdezte óvatos mosolyra húzva a száját. Elszakítottam a tekintetem az útról és a szemébe néztem.

- Igen.

.::Alisha::.

Ujjaimmal a szoknyám alját morzsoltam és csendben vártam, hogy megérkezzünk. A csend kezdett kínossá válni. Hogy kérdezhettem ilyet? „Még mindig a zöld mentolos?” – te jó ég! Visszapörgetve az előbbit, még kínosabban éreztem magam. Ezzel elárultam volna magam? Remélem, nem azt a következtetést vonta le, hogy éjjel-nappal rá gondoltam. Oké, leginkább éjjel, mert nappal kikészítettek az újonnan szerzett barátaim. Úgy tűnt, hogy Harry is a gondolataiba merült, ami kis aggodalommal töltött el. Lassan állította le az autót, amikor leparkolt. Oldalra fordítottam a fejem, hogy kinézzek az esőcseppes ablakon. Az ajtótól a járdán át a pereméig burgundi színű szőnyeg volt leterítve, és a végén egy aranykeretes forgóajtó, mely felett cifra betűkkel van hirdetve: Ritz Carlton Hotel. Kérdőn fordítottam Harry felé a fejem.

- Megpróbálok naiv lenni és nem arra gondolni, hogy egy hotelba hoztál… - mondtam halál komolyan, mire nevetésben tört ki.

Hallgatni azt a dörmögő nevetését, ami betöltötte a kocsit, engem is megmosolyogtatott. Miért voltam olyan hülye, hogy féltem attól, hogy viszont látom? Olyan volt, mint régen. Mintha az elmúlt pár hónap meg se történt volna. Harry jóízűen nevetett, de hogy abbahagyja, vállba boxoltam gyengén.

- Bocsi, de… - kacagott. Na, jó, ennyire nem voltam vicces. – Ali, mégis mit gondolsz rólam? – kérdezte, az ördögi mosoly ott bujkált a szája sarkában. Nyirkos tenyerébe fogta az enyémet és belepuszilt. Csikis érzés volt, és emlékeztetett valamire…  - Hiányoztál – suttogta mélyen a szemembe nézve.

- Te is nekem.