27.: One way or another

Szép vasárnapot mindenkinek! :D Ismét megpróbálom kimagyarázni magam, hogy eléggé elcsúsztam a résszel ami részben az iskola oka - annak ellenére, hogy síszünetem lesz, a héten három tézét írtam :/ -, és az, hogy napokig fordítottam. Remélem, valamennyire kárpótol benneteket ez a mozgó kép, haha :D Nem is beszélek tovább, jó olvasást! Xx

Nektek hogy telt a suli? Van/Volt már síszünet? :)

Karjait a derekam köré fonta, ujjaival szorosan tartott, mintha félne. Kótyagosan emeltem fel a fejem, nem sokat aludtam az éjjel. Először nem értettem miért, de furcsa volt, hogy negyed kilenc van. Pár perccel később ismét kinyitottam a szemem és döbbenten figyeltem az éjjeliszekrényre állított digitális órát: el fogok késni az egyetemi beiratkozásról! Hiába kezdett gyorsabban verni a szívem, nem volt merszem Harryt felébreszteni. Göndör haja csiklandozta arcom, ahogy fejét a nyakamba temette. Mélyeket lélegzett, egyenletesen; még az igazak álmát aludta. Óvatosan leemeltem magamról ragaszkodó karját, mire halkan felnyögött. A saját derekára helyeztem és mozdulatlan maradtam pár másodpercre, hogy biztosan ne keltsem fel. Az ágy még jobban besüppedt alattam, mikor felültem és egyik lábamat a másik után próbáltam kiszabadítani az ő lábai közül, amikkel körülfogott. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami lassított filmben lévő szereplő, vagy mint aki egy átbulizott éjszaka után megpróbál kiosonni az egyéjszakás kalandjából.

Mikor lábamra álltam, csak akkor éreztem, hogy lábfejemet ezernyi hangya lepi el, annyira el volt zsibbadva. Gondoltam, nem ébresztem fel Harryt, se Lil-t, úgyhogy csak felöltöztem egy farmer nadrágba, topba és egy blézerbe. A parfümöt már csak az előszobában fújtam magamra, nem szerettem volna, ha Harry miattam fulladna meg álmában.

New York utcái felettébb forgalmasak voltak, a szokásosnál azonban kevesebb dudaszó hallatszott a távolból. A Central Park madarai is életre keltek és belekezdtek a szokásos kora reggeli nótájukba. Mélyen magamba szívtam a reggeli csípős levegőt – annak ellenére is, hogy lassan kilenc óra lesz. Nem volt sok időm hátra, hogy leadjam a jelentkezésem, valójában még halvány gőzöm nem volt arról, mit is szeretnék tanulni. Amelyik szakok eszembe jutottak, vagy nem érdekeltek, vagy belegondoltam, hogy pár hét után megunnám őket. Kifizettem a taxit, és futólépésben vágtam keresztül az egyetem épületei között, hogy eljussak a megfelelőig. Több tucat diák ült plédeken a parkosított kampuszok környékén. Volt, aki könyveket bújt, vagy csak egyszerűen élvezte a napfürdőt. Nem is figyeltem, hogy merre megyek igazán, csak akkor eszméltem fel, mikor nekimentem egy bőrdzsekit viselő fiúnak. Belekapaszkodtam a karjába, hogy ne essek el, ijedtében próbált megtartani.

- Ali, jó végre látni – nevetett Max, s felvette elejtett jegyzeteit.

- Ó, bocsi, nem láttam merre megyek – legyintettem. – Mi újság veled?

Pár pillanatig csendben méregetett. Rossz előérzetem volt, és a szituáció, amibe szó szerint belebotlottam, kezdett kínossá válni.

- Örülök, hogy jobban vagy – hangja szarkasztikus volt, enyhén felemelte a szemöldökét fekete Ray Ban szemüvege mögött.

- Öhm… - nem igazán tudtam mit mondani. Nyílván valóan rájött, hogy nem voltam beteg. – Sajnálom – mondtam halkan lehajtott fejjel, mint amikor a kisgyerekek vallanak be valamit az anyjuknak.

- Miért nem mondtad azt, hogy nem? – kérdezte. Hóna alá velle a jegyzeteit, egyik zsebébe dugta a kezét, s úgy támaszkodott az oszlopnak. Kezdtem azt hinni, hogy ő Sebastian a Carrie Naplójából.

- Csak nem akartalak megbántani. Elmentem a koncertre…

- Igen, mondhattad volna, hogy megnézed az ex-barátodat, ja, várj, gondolom már nem ex – horkant egyet. Most én emeltem az égig a szemöldököm. Oké, hazudtam – amit elég sokszor csináltam, ha jó cél érdekében ment -, de ez határozottan nem volt olyan nagy ügy.

- Max, mi ütött beléd? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

- Belém? Ali, Lil mindent elmondott, hogy mi volt közted meg a Harry gyerek között. Nem hiszem, hogy jó haátssal van rád, különben is, soha nem beszéltél arról, hogy…

- Na, jó ,ezt most fejezzük be, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. – Most én szakítottam félbe őt a mondata közepén. Hátrálni kezdtem, de egy mondat még kicsúszott a számon: - Ha azt hiszed, ismersz, hát nagyon tévedsz.

Megráztam a fejem, hogy elfelejtsem az imént hallottakat, de nem ment, mert egész végig ezen gondolkoztam. Nem akartam tönkretenni egy ilyen hülyeség miatt a barátságunkat. Ha jobban, belegondolok, már nem is beszéltem Max-szel a koncert óta, ami két napja volt. Ő sem keresett, és őszintén, én se nagyon törtem magam. Hiányoztak azok az éjszakába nyúló beszélgetések, amikor ő a nőkről panaszkodott általánosságban, én meg kiálltam a női nem érdekében, hogy még sem vagyunk olyan rosszak, mint ahogy egyesek beállítanak. Ilyenkor rendszerint fogtam a hasam a nevetéstől.

Tovább mentem a köves úton, mellettem egy fiú tekert el a biciklijével, rám mosolygott. Végre valami pozitív ezen a reggelen. Elővettem a zsebembe csúsztatott telefonom, hogy lecsekkoljam mennyi az idő; valójában, hogy érdemes-e a futnom magas sarkúban, ahhoz, hogy időben odaérjek. Még volt tíz percem, hm, magamhoz képest jól vagyok. A kezemben lévő telefon rezegni kezdett. Megmosolyogtatott Harry üzenete. A következő percben pedig apa neve villogott a képernyőn. Furcsán bámultam az azonosító képére, mert Londonban éjfél tájt lehet az idő. Habozva nyomtam rá a zöld gombra.

- Szia, apa! – köszöntem bele kissé félénken, reméltem, hogy semmi baj nem történt.

- Szia, Kincsem! Minden rendben? – kérdezte, hangja sugárzott.

- Persze… Apa, minden oké?

- Igen, miért? – Na, jó, most már teljesen összezavarodtam. Nem szóltam semmit, remélve, hogy ezzel szólásra bírom őt és elmondja, miért hívott fel csak úgy. – Valamit mondanom kell – kezdte tárgyilagosan. Megtorpantam a kövezett úton és minden figyelmemet a több ezer kilométerről jövő hangra irányítottam. – Gabi… terhes.

- Azt hiszem, nem hallottam jól – dadogtam.

- Ali, nehogy azt mondd, hogy sok festék ment a füledbe – nevetett jóízűen. – Tudod, Angliába is eljut ám minden hír – folytatta, de én még mindig az előbbi mondatánál voltam leragadva.

- Mi az, hogy az a nő terhes? – korholtam apát, kissé szarkasztikusan hangozhattam, mert apa belekezdett a szokásos szövegbe, hogy hívhatnám már a rendes nevén, elvégre bemutatkoztunk. Nem a szokásos érdes és tekintélyt parancsoló hangján szólalt meg, hanem sokkal vidámabb volt és boldogabb.

De hát én még tisztán emlékszem arra az időre, amikor Gabi kijelentette, hogy nem fog teherbe esni, háromszorosára hízni és utána órákat izzadni különböző aerobic órákon más izzadó nőkkel, akik hasonló cipőben járnak. És mindezt azért, mert életet adott egy babának, akit szoptatni kell és pelenkázni.

- De… apa, miért most mondod el? – Próbáltam kicsikarni belőle részleteket, de nem nagyon mesélt, inkább csak hümmögött. – Aludnod kéne, azt hiszem.

- Gabi nem rég csinált tesztet. Az utóbbi időben nem volt valami fényesen. Na, Ali mennem kell, mert hívnak. Vigyázz magadra!

Bontotta a vonalat.

Meredeken bámultam a képernyőre, szinte már szuggeráltam és azt kívántam, bárcsak visszahívna és azt mondaná, hogy viccelt. Majd nevetnénk egy jó nagyot és elmondaná az igazi okát, amiért képes volt reggel kilenckor vagy éjfélkor – nézőpont kérdése – felhívni. Tekintetem az órára siklott, és észbe kapta, hogy most már tényleg rohannom kell. Keresztül vágtam két füves részen és majdnem leborítottam egy könyvtornyot cipelő lányt a lábáról, de végül is időben csörtettem be az irodába, ahol épp hogy egy-két ember állt. Kifújtam a levegőt, nem igen voltam hozzászokva a futáshoz. Már nem is emlékszem, mikor fogtam ütőt a kezembe. Borzasztóan hiányzott a tenisz, de mint kiderült a térdem miatt nem folytathatom a sportot, keresnem kellett valamit, mint például az úszás. Viszont ki nem állhattam a klórszagot, ezért inkább lemondtam bármilyen fajta mozgásról.

Az üvegfal elé léptem, ahol egy szemüveges hölgy ült, tetőtől talpig barna nadrágkosztümben. Szemüvegének aranylánca lazán omlott a vállára, haját kontyba fogva, tökéletes kinézettel fogadta a következő gólyát. Engem. Nem is kellett semmit mondanom, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, kezembe nyomott két papírt. Egyikre az adataimat kellett írnom, a másikra pedig összeállítani az órarendemet. Helyet foglaltam és nekiláttam az első ránézésre végtelen hosszúnak tartó üres rublikáknak, amik tudni akarták a nevem, születési évem, helyem és így tovább.

Talán másfél órán keresztül firkáltam és mérlegeltem az előadások között, de természetesen, miután visszaadtam az idős hölgynek a lapjaim, ezerszer megbántam a döntésemet. Félig csalódottan, félig megkönnyebbülten hagytam el a homokszínű épületet és indultam vissza az apartmanba. Útközben vettem egy croissant, amit el is majszoltam.

Azt hittem, hogy üres a lakás, mert zárva volt a bejárati ajtó, de akkor szembesültem a fekte bőrdzsekivel a fogason, mikor bementem. Max a nappaliban ült, dohányzóasztalra feltett lábakkal, mellette Lil olvasott valamilyen divat magazint, nem igazán figyeltem, sokkal inkább hallgattam Max-et, aki villámokat szúró szemekkel nézett végig rajtam.

- Tíz dolog, amit ne tégy a barátoddal szemben – olvasta fel Lil kuncogva, de Max közbevágott.

- Ti nők, miért hazudtok és bonyolítotok túl mindent? – horkant fel, majd váltott a távkapcsolóval. Egyik kezét tarkójára tette, ezzel megtámasztva fejét.

- Na, jó, most összeesküdtetek ellenem, ugye? – fújtam ki a levegőt és lehámoztam magamról a blézerem, és leszedtem a cipőm, amiben már fájtak a lábaim. Gyors pillantást vetettem a hálószoba felé, de Lil intett.

- Elment, mielőtt felkeltem volna – mondta közömbösen. – Csinálok valami innit – kelt fel nyögve a kanapéről. Félve foglaltam helyet az egyik fehér babzsákon. Max végig engem nézett, hangja lágyabb volt, mikor megszólalt, de még mindig távolságtartó.

- Ugye tudod, hogy ez a saját lakásod és bármikor kidobhatsz? – tett megjegyzést előbbi manőveremre, amikor óvatosan leültem vele szembe és csöndben szuggeráltam, hogy mondjon valamit. Nos, nem teljesen ilyesmit, inkább, hogy „Ne haragudj, nem gondoltam komolyan, amit mondtam” féle bocsánatkérést.

- Ali, nem fogok bocsánatot kérni, amiért kimondtam az igazságot. Tényleg, miért nem mondtad, hogy elmész, de nélkülem? Vagy, elmondhattad volna ezt az egészet, és nem tőle kell megtudnom? – bökött fejével Lil barátnőm felé, aki éppen megpróbálta kifacsarni a citrom levét anélkül, hogy szembefröcskölné magát.

- Tudod, ennek itt – mutatott végig magán, amin kuncogni kezdtem. -, neve is van. Lil.

Max mosolyogva megcsóválta a fejét. Más pozícióba ült, előredőlt, levette lábát az asztalról, s összekulcsolt kezeit két lába közé ejtette.

- Tényleg, sajnálom, nem akartalak megbántani – vontam vállat. Beharaptam az ajkam és csak úgy mertem a szemébe nézni. Lil jött vissza három pohár citromos vízzel, amit készségesen fogadtam el, hiszen az előbb izzadtam végig magam New York utcáin. Elfelejtettem, hogy nyáron már reggel is meg lehet dögleni, nem csak a délutáni órákban.

- Oké, akkor felejtsük el, jó? – mondta Max barátságosan és belekortyolt a jeges vízbe.

- Köszönöm – mondtam szégyenlősen, de mielőtt befejezhettem volna, felállt és megölelt.

- Amúgy, nem is olyan rosszak – nevetett fel, miközben kezével még mindig a hátamat simogatta, ahogy szokta, ha megölelt.

- Tudom – kacsintottam.

- Mindjárt ott vagyok, bocsiii – szaladtam végig a Broadway forgatagán, miközben telefonomat szorongatva egyensúlyoztam. Azt hinné az ember, hogy mindenki dolgozik, hiszen koradélután hétköznap nem szoktak az emberek csak úgy ráérősen sétálni. Úgy tűnt mindenki, főleg a kisgyermekes anyukák választották ezt az időpontot, hogy az út közepén tolják a hatalmas babakocsit és megálljanak minden kirakat előtt. Épp időben kerültem ki egy kék babakocsit, amiben irtó elbűvölő ikerpár ült és egymást ütlegelve játszottak. Eltorzult az arcom a gondolatra, ahogy magam elé képzeltem Gabit, ugyanezt végigcsinálni.

- Oké, már hozzászoktam – nevetett mély baritonján.

- Mondja az, aki egyszer húsz percet késett a moziból és még fel volt háborodva, hogy nem engedik be – hadartam, emlékeztető megjegyzésem nevetésre kényszerítette. Már csak egy járda választott el a csodálatos zöld színekben pompázó parktól, melyben gyerekek százai kacagtak vidáman és szülők ezrei aggódtak értük, vagy töltöttek el kettesben pár szabad órát. A napszemüveget a fejem tetejére toltam, hogy hamarabb megtaláljam göndör hajú barátomat. Harry pontosan ott állt, ahol mondta, a szobor tövében. Zölden csillogó szemeit pilótaszemüvege mögé rejtette, felém fordult.

- Na… végre – nevetett két csók között. Kezeimmel a nyakába kapaszkodtam és arcom kemény mellkasához szorítva mélyen magamba szívtam illatát.

- Ali… – szólalt meg hosszas hallgatás után.

- Hm? – tértem vissza a valóságba, elengedtem, kezeimet a testem mellé engedtem és feszülten várakoztam, hogy vajon mit fog mondani. Harry levette napszemüvegét és mélyen forrt össze tekintetünk.

- Gyere velem holnap Londonba.