28.: Heart Attack

Sziasztok! Köszönöm a türelmet. :) Hú, az elmúlt másfél hét elég mozgalmas volt, tekintve, hogy kijött a One Way Or Another, amit gondolom már mindenki kívülről fúj és megkezdődött a 1D TMH turnéja is - ismételten nem szerepel Magyarország a turnéhelyszínek között, de állítólag nyáron Ausztriába fel fognak lépni, az pedig nincs is olyan messze, ha a jó oldalát nézzük... :) Ó, és még nyertek egy Brit Awards díjat állítólag, sajnos a livestream azon részét már nem láttam, csak a fellépésüket néztem végig.

Köszönöm a majdnem 10.000 megtekintést!!!  És nem utolsó sorban hálás vagyok a két új feliratkozónak is!!!

Ezt a részt pedig neked küldöm, Lilla ;D

Harry belepuszilt a tenyerembe és ujjait rákulcsolta az én ujjperceimre, szorosan tartott, magához húzott.

- Kérlek – suttogta. Csak a szájáról tudtam leolvasni a szavakat, melyet a város zaja elnyomott. Tekintetem nem tudtam levenni telt ajkairól akkor sem, mikor azok mozdulatlanok maradtak. Pár másodperc kellett, míg felfogtam szavait, s csak utána néztem azokba a zöld szemekbe, melyek várakozóan csillogtak.

- Én… - dadogtam. Fogalmam se volt, mit mondhatnék. – Én… nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Tudom, mióta nem láttad Adamet és Gabit, és…

Nem hagytam, hogy befejezze.

- Mi az, hogy tudod? – kérdeztem dacosan. Ujjaim megpróbáltam kihúzni szorításából, de nem engedte. – Újabban az apámmal bandázol? – kérdeztem szarkazmussal a hangomban.

Halkan nevetve megrázta a fejét. Göndör fürtjeinek tánca rabul ejtette tekintetem.

- Ma délelőtt beszéltem vele. Megkérdezte, hogy vagy, miután te magad nem nagyon szoktál nyilatkozni – mosolygott.

Tisztán él az emlék a fejemben, miszerint apa kis híján megtiltotta, hogy Harryvel kezdjek randizni, tekintettel a természetére és a körülötte lévő felhajtásra, amitől apa folyton próbált megvédeni. Most meg tőle kérdezi meg, hogy én hogy vagyok?

Harry oldalra biccentette a fejét és az én arcomat kezdte fürkészni.

-  Tényleg, mi van veled mostanság? – kérdezte szórakozott hangon, aminek következtében halkan kiengedtem az eddig bent tartott levegőt. Imádkoztam, hogy elfelejtse a pár perccel előbb feltett kérdését. Más vizekre terelte a beszélgetést, melyet egyáltalán nem bántam.

Kezünket szorosan összekulcsolva álltam Harry mögött, aki láthatólag jól szórakozott rajtam. Magához húzott, mire gyengéden háton ütöttem; sokkal inkább bizonyult simogatásnak az érintésem, mintsem egy lökésnek.

- Ez nem vicces – reagáltam, de már csak vállát láttam a nevetésének rázkódásától.

- Olyan vagy, mint egy ötéves, aki még fél a nagy állatoktól – mondta széles vigyorral az arcán. – Ali, ez csak egy fóka, nem egy cápa. Nézd, tök aranyos – mutatott az éppen kiugró állatra, mire ijedtemben összerezzentem. Már Harry előtt álltam, és éreztem magamon néhány ember kíváncsiskodó tekintetét.

- Mehetünk? – kérdeztem kissé félelemtől dadogva.

Nem a fókákkal volt bajom, hanem hogy az átlátszó üvegkerítés majdnem a derekunkig ér, s túloldalán hatalmas vízi állatok csapkodnak őrültek módjára. Harry kezeit éreztem derekam köré fonódni és haja csikizte az arcom, de nem tudtam mosolyogni, mert éppen farkasszemet néztem egy fókával, aki körülbelül tíz méterre tőlem élvezte a napsütést a kiálló sziklán elterülve. Végül is, békés állatnak tűnt, aki csak élvezi a napfényt és D-vitamint gyűjt a szervezetébe.

- Nézd – mutatott Harry egy másik fókára, ami előttünk úszott el a víz alatt. Épp hogy észre lehetett venni az alakját.

- Cuki – vigyorogtam.

A göndör hajú fiú furcsán nézett rám.

- Előbb majdnem halálfélelmed volt, most meg cuki? – kérdezte mosolyogva, felvont szemöldökkel.

- Ahha – ismertem be és közelebb léptem az üvegfalhoz. Ujjaimmal megérintettem az üveget, mely majdnem a fejem tetejéig ért, pár méterrel az eredeti helyünktől, ahonnan eddig csodáltuk az állatokat. Harry mögöttem állt, és bár nem láttam arcát, tekintetét mégis magamon éreztem. A nyári szellő hirtelenje miatt kirázott a hideg.

- Nos? – kérdezte hosszas hallgatás után rekedt hangon.

- Tényleg szépek – válaszoltam a feltett kérdésre, de mint kiderült, nem erre számíthatott. Legalábbis ami a hümmögést illeti.

- Nem úgy értettem. Hanem, hogy visszajönnél-e velem Londonba? – kérdezte újból. Az eddig benntartott levegőt nem mertem kifújni, s éreztem mellkasom szorítását. Magamban már ezerszer megválaszoltam ezt a kérdést, mióta megtettük a Park bejáratától az utat egészen az állatkertig. Nem akartam visszamenni, pláne látni Gabit, de ugyanakkor nem mertem kimondani, amit valójában gondolok, mert félek, hogy megbántanám Őt.

- Oké – biccentett, kissé mogorván. – Szóval nem fogsz válaszolni…

- Nem, csak… Nem akarok visszamenni.

Felé fordultam és értetlen tekintete égette az arcomat. Nem kellett megkérdeznie, hogy miért, magamtól kezdtem el mesélni.

- Tudod, milyen érzés volt, mikor apám közölte velem, hogy Gabinak gyereke lesz? Úgy, hogy Gabi régen azt hangoztatta, mennyire felesleges és hálátlan feladat gyereket nevelni, előttem, miközben én… Szóval, nem akarom látni azt a nőt – fújtam ki a levegőt. Ahogy elhagyta a neve a számat, felgyűlt bennem megint a sok érzelem. Úgy éreztem, ki kéne adnom magamból, hogy mit gondolok, de nem tehettem meg egy park közepén, ahol gyülekeznek az emberek, mert egyre többen ismernek rá Harryre.

- Visszaestél már az óta… - kérdezte bizalmasan. Mélyen a szemembe nézett; legalábbis megpróbált. Nagyszerű.

- Egyszer. – Tekintetem a földre szegeztem.

- De… miért?

Harry nem találta a megfelelő szavakat, éreztem, hogy nem biztos abban, hogy meg kellene kérdeznie, de nem bántam. Sok minden történt, és azóta úgy érzem, képes vagyok beszélni erről a dologról; és nem úgy tekinteni rá, mint egy probléma, amit ugyan gondolatban a szőnyeg alá söprünk, de nem oldódik meg magától.

Azt hiszem, hogy ennyit még nem mozgott a szám életemben, mint az elmúlt másfél órában. ajkaim formálták a szavakat, észre se vettem, hogy miről mesélek, csak mondtam és mondtam. A legjobb az egészben az volt, hogy Harry figyelt és ez kissé megnyugtatott, hogy valakit tényleg érdekel, amit mondok. Aztán a mondatom közepén lefagytam… Nem tudom, mi ütött belém, de rossz érzés kerített hatalmába. Összeugrott a gyomrom, holott az előző percben még mosolygós kedvemben voltam.

- Minden oké? – kérdezte Harry, megállt pár lépéssel előttem, mikor észrevette, hogy kissé lemaradtam.

Fogalmam se volt, hogy most haragszik-e vagy megpróbál közömbös lenni.

- Mi ez… - mutattam a kettőnk közötti távolságra. – Úgy értem, itt vagy New Yorkban. Most újra együtt vagyunk, vagy hogy van ez? – kérdeztem kissé kétségbeesetten.

 Harry tett felém egy lépést és karnyújtásnyi távolságból megragadta a csuklóm, hogy magához húzzon.

- Miért kérdőjelezel meg mindent, ami körülötted történik? – suttogta, szinte elcsukló hangon.

- Kíváncsi természet vagyok, bocsi – eresztettem el egy vérszegény mosolyt.

- Engedd el magad, és sodródj az árral – suttogta a fülembe, majd ajkai megtalálták az enyémet és lágyan, mégis követelőzően kutakodott a számban. A gyomromat szorongató érzés elmúlt és csak hagytam, hogy sodródjak az árral, ahogy Harry említette. Igazából nem számított mit mondott, mert amint fűszeres illata bekúszott orromba, tudtam, hogy itt van. Tényleg.

- HARRY STYLES! – sikított egy rajongó, mire hirtelen fordult meg az említett. Riadt tekintete láttán nem tudtam mást tenni, csak kuncogni.

- Menj már – toltam egy csapat lány felé, akik örömükben azt sem tudták, hogy ugráljanak vagy lélegezzenek-e, úgyhogy valami köztes megoldást választottak, ami elég vicces volt. Visszagondolva, én is ilyen lehettem, amikor felfogtam, hogy apa világszerte elismert énekesekkel dolgozik együtt? Másnak talán sosem volt vagy lesz esélye találkozni olyan emberekkel, ami nekem mindennapos volt és egyáltalán nem váltott ki semmilyen rajongói érzelmet.

Pár percig ácsorogtam tétlenül, s mosolyogva figyeltem Harryt, aki bohóckodott a lányokkal és beállt pár kép erejéig.

A merengésemből a telefonom rezgése szakított ki. Kikerestem a táskámból, és örömmel konstatáltam, hogy Eleanor arca jelenik meg a képernyőn minden villanás után. Ahhoz képest, hogy átmenetileg nálam lakik, míg New York-ban van, eddig nem sok időt töltöttünk együtt, csak az első pár napot.

- Hé, El! – köszöntem a már szokásos módon.

- Ali, minden oké? – kérdezte, mint derült égből villámcsapás. Hangja kissé idegesnek tűnt, nem  tudtam mire vélni, de most nem is akartam olyan ügyekkel foglalkozni, hogy ’nem találtam meg a megfelelő inget a holnapi felvételre, ahova elkísérem Louis-t’.

- Öhm, igen. A Central Parkban vagyunk. Miért? - Az egyik karomat a hasam elé tettem, ezzel megtámasztva a másik kezem, amivel a telefont tartottam a fülem mellé.

- Hát, figyelj, szerintem…

- Mondd már el neki! – Louis hangja hallatszott a vonal túlsó végéből.

- Jól van – sziszegte Eleanor halkan, gondolom Louis felé intézett pár gyilkos pillantás kíséretében.

- Mi az? – kérdeztem most már kétségbeesetten, mert nagyon érdekelt, hogy mi ez a dolog, amiről mindketten tudnak, és nem mondanak el. Tekintetem Harryre tévedt, aki félig engem nézett, de félig kénytelen volt a szemébe világító kamerába mosolyogni.

- Az van… - Eleanor habozott, de egy kisebb idő után abbahagyta. – Lil hazaállított egy kutyával. Komolyan, ez egy vadállat, Ali!

- Mi van? – tört ki belőlem a nevetés.

- MI A… - Louis félbehagyta a mondatot.

- Ez az ördög beleharapott – kuncogott Eleanor, de nem éreztem mögötte semmilyen mosolyt vagy vidámságot.

- Oké, lassan hazamegyek. Megvárom Harryt, szerintem fél óra – néztem a csuklómra, majd egy pillanat múlva esett le, hogy nincs is rajtam karóra.

Eleanor bontotta a vonalat.

.::Eleanor::.

- Miért nem mondtad el neki? – kelt ki magából Louis. Kezével hadonászott, de hangja mégis higgadt maradt.

- Hogy mondanám el neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Szerintem magától értetődő, hogyha megtudja ezt, akkor egy világ omlana össze benne. Tudom jól, mint ment keresztül és ez a padlóra küldené. Még ha nem is mutatná kívül, belül teljesen megsemmisülne.

- El, joga van tudni.

- Oké, azt mondta fél óra és hazaér. – Lopva a telefonom kijelzőjére pillantottam. – Nemsokára itthon kell, hogy legyenek.

Egymás mellett ültünk a kanapén, magunk elé meredve. Gabi szavai még mindig a fülemben visszahangoztak, ha másra gondoltam, akkor sem ment ki a fejemből.

- Miért nem mondtad meg neki a telefonba? – kérdezte újra Louis, ezzel megtörve a csendet.

- Mert nem telefontéma. Ilyesmit csak úgy nem lehet közölni, mit mondhattam volna ’ó, jól érzed magad Harryvel, képzeld az apád szívrohammal fekszik valamelyik londoni kórházban’ – hangzott a válaszom szarkasztikusan, de nem annak szántam valójában.

- Hű, így kimondva még rosszabbul hangzik – húzta a száját Louis, mire én csak bólintottam.

Talán tíz perc telt el, mire Ali és Harry beléptek a lakásba, kézen fogva, boldogan.

- Na, hol van az a kutya? – kérdezte Alisha. Megállt a nappali közepén.

- Mi folyik itt? – kérdezte Harry.

- Ali, az apádnak szívinfarktusa volt.

.::Alisha::.

- Jó vicc – nevettem erőltetetten, de látva a komoly arcukat, nem mertem megkockáztatni, hogy rákérdezzek, ez nem csak egy újabb becsapós játékuk, melynek végén mindenki nevet. Ez határozottan nem az volt. Láttam Eleanor szemében, hogy rögtön aggódott, Louis arcán az együttérzést, Harry szorításából pedig tudtam, hogy ő is valahogy úgy érez.

- Szóval nem vicc – bólintottam kisgyermek módjára. – Oké, ez nem nagy baj, ugye? – kérdeztem felváltva tekintve mindenkire. – Mármint, ez nem olyan rossz, hiszen túl lehet élni, vagy mi.

Sorolni kezdtem a lehetséges dolgokat, hogy mik történhetnek apuval, mi lehet a legrosszabb, amin keresztülmehet. Még most sem fogtam fel a dolog súlyát, ezt azt hiszem Eleanor is látta és magához ölelt, minek következtében Harry elengedett.

- Ali, Gabi mondta, hogy az orvosok nem sok jót jósolna – suttogta. Szavai nyomán éreztem, hogy a könnycsatornám kezd megtelni és már csak másodpercek töredéke választ el attól, hogy sírjak.

Több ezer kilométerrel arrébb vagyok, mégis mi a fenét csinálhatnék?