29.: I had a dream

Sziasztok! :) Nem tudok sok mindent mondani. Majd a következő és egyben utolsó résznél.
Jó olvasást! Xx

A mellkasom sűrűn emelkedett fel-le, attól féltem a szívem kiugrik a helyéről, ezért mentve a menthetőt lecsúsztam a fürdőszoba padlójára az ajtó mentén. Rossz előérzetem volt, habár nem tartom magam pesszimista embernek, de most mégse tudtam kiverni bizonyos képkockákat a fejemből… Visszarepülök Londonba és az első másodpercben leintek egy taxit, hogy vigyen egyenes apához. Berontok a kórterembe, de nem találom ott. Nem, nem, nem. Megrázom a fejem, hogy ez nem lehetséges, hiszen apa már túlélt sokkal rosszabb periódusokat is az életében. Nem akarom, hogy egy ilyen „kis” szívinfarktus kifogjon rajta. Miért van az, hogy minden más ember felhőtlenül boldog? Mindenkit annak látok magam körül és ez elszomorít. Miért pont apának kell keresztülmennie egy ilyen időszakon – anya halála után – úgy, hogy nem sok jót jósolnak neki az orvosok? Legszívesebben sikítanék és kiszakadnék az életemből, de nem tehetem. Egyszerű a magyarázat: ki hallott már ilyenről, hogy valaki véget vet az életének… Mármint. Te jó ég! Ilyenre nem gondolhatok.

Néma csend volt, ami kezdett idegesíteni. Ökölbeszorított kezemmel rácsaptam a combomra tehetetlenségemben; kissé megkönnyebbültem tőle, de még mindig borzasztóan fájt. Minden porcikám. Már megint bevillantak előttem a rémesebbnél rémesebb képek, és nem bírtam tovább. Ahogy a könnyeim elhomályosították a látásom, úgy megint egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. Hányingerem lett és fogamat összeszorítva próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban és nem tudomást venni a keserű szájízemről. Tudtam, mi fog történni, csak nem volt felkészülve rá. Kavargott a gyomrom, ezért óvatosan mozogva megpróbáltam négykézláb elbotorkálni a vécéig. Számra tapasztott tenyérrel, lesütött szemekkel próbáltam koncentrálni.

Lehunyt szemeim előtt leperegtek az elmúlt hónapok gondtalan képkockái és csak még jobban sírhatnékom támadt. Visszagondoltam arra, amikor apa tiltotta, hogy elmenjek és kézzel-lábbal ellenkezett. És én miért nem hallgattam rá? Anyára gondoltam, ezért dühöt éreztem. Miért nincs itt, amikor tényleg a legnagyobb segítséget ő nyújthatná?

Kinyitottam szemeimet és az ajtót szuggerálva megpróbáltam kiszűrni a hangokat a túloldalról. Elemeltem a tenyerem a szám elől és megpróbáltam újra talpra állni. De amint felálltam, meginogtam, és bumm. Nem tudtam parancsolni kavargó gyomromnak és minden tartalma kijött.

- Ali, minden rendben? – kérdezte egy lányos, gyengéd hang. Eleanor.

- I-igen – mondtam meggyötörten.

A hasamra szorítottam a kezem és leöblítettem a vécét. A zuhanyfülkének támasztottam a hátam és még éppen időben jutott eszembe, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót, mert El be akart nyitni. A lábammal megtámasztottam az ajtót, úgyhogy nem tudta egy résnyinél tovább kinyitni.

- Ali, kérlek. Aggódunk miattad – kezdett velem komoly beszélgetésbe, amolyan „akkor tárgyaljunk” stílusban.

Nyomorultnak éreztem magam, aki nem képes irányítani a saját életét. Magamat kezdtem okolni, hogy miért mentem a makacs fejem után, miért nem hallgattam apára. Mi lett volna, ha otthon maradok? Akkor talán nem történne meg mindez. Nem veszíthetem el apát, hiszen tényleg senki más nem volt a családom tagja. A nagyszüleimmel utoljára, ha hat évesen beszéltem, ki tudja, épp merre vannak a nagyvilágban.

O-ó, megint kavarog a gyomrom. Görcsösen markoltam a póló anyagát és igyekeztem nagyokat nyelni. Nem sokat segített.

- Két órája bent vagy. Nem ittál, nem ettél – töprengett Eleanor, nekem meg az evés szó hallatán még jobban görcsbe rándult a gyomrom.

- Ne, kérlek – nyöszörögtem és lábamat befeszítettem, majd kiengedtem, hogy hátha oldom a stresszt.

- Mit csinál? – hallottam meg Harry hangját a szobából, sütött róla, hogy aggódik. Nem csodálom. Ha az én barátnőm zárkózna be a fürdőbe lassan több mint két órája, miután közölnek vele egy rossz hírt, én is aggódnék.

Átfutott az agyamban egy lehetőség, mi lenne, ha felnyúlnék a mosdóhoz. De nem, visszarántottam a kezem, mielőtt komolyan megfordulna a fejemben… az az éles tárgy; a ráeső lámpafényben kissé csillogott. Nagy levegőt vettem. Most komolyan, mit gondolok? Nem lesz jobb, ha azt teszem. De akkor sem, ha nem teszem. Nem árthatok többet magamnak. Lassan feltápászkodtam a földről. A résnyi ajtó még jobban kinyílt, aztán már teljesen. Ott állt három aggódó és félelemtől csillogó szempár. Hallottam, ahogy egyszerre fújják ki a levegőt megkönnyebbülésükben.

- Jól vagyok. Azt hiszem – mondtam és a tükör felé sandítottam.

Természetesen, tökéletesen az ellentéte voltam annak, ahogy elképzeltem magam. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A hajam összetapadt és kócosan omlott a hátam közepéig, a szemem beesett és alatta szürke volt.

- Héé – kapott el Harry, amikor látta, hogy térdeim megremegnek és felmondják a szolgálatot.

- Minden oké, köszi – eresztettem el egy vérszegény mosolyt, de ahogy a szemembe nézett – egészen a csontomig hatolt tekintetével -, tudtam, hogy meg van győződve az ellenkezőjéről. Remek, ezt most hogyan fogom kimagyarázni?

- Hozok valami gyógyszert – biccentett Eleanor és megnyugtatóan rám mosolyogva kiment a szobámból. – Louis! – hívta ki a megszeppent barna hajút, aki egész eddig tétlenül álldogált a szobámban. Nem hallottam, miről folyt kint a diskurálás, mert valami lekötötte a figyelmem. Harry felemelt és az ágyra rakott egy gyengéd mozdulattal, amit egyrészt hálával fogadtam, mert magamtól képtelen lennék eljutni odáig. 

Harry szótlanul, ámde tartva a szemkontaktust felült az ágyra, egyik lábát a másik alá vetve, amolyan fél-törökülésbe. Kezdett feszélyezni mindent átható pillantása, ezért kissé mocorogni kezdtem, mígnem behúztam magam alá mindkét lábam.

- Sajnálom – suttogtam erőtlenül és éreztem, hogy megint eltörik a mécses. Sűrűn pislogva töröltem le egyik ujjammal a szemem alatti részt. – Nem akarom elveszíteni.

- Minden rendben lesz – mondta Harry és erőt véve magán, bemászott mögém és az ölébe vont.

- Ha elveszítem, nem marad senkim – motyogtam zavartan. Alkarjába kapaszkodtam és kis köröket írtam a bőrére mutatóujjammal.

- Én itt vagyok – puszilta meg a homlokom. – Tűzforró a homlokod – állapította meg és éreztem, hogy karja még jobban megfeszül körülöttem. Gondolatban vállat vontam, hiszen most ez a legkisebb gondom. Újra eszembe jutott apa – nem mintha eddig nem rá gondoltam volna -, és megint elkapott a fojtogató érzés.

Lehunytam a szemem és mélyeket lélegezve Harry illatából próbáltam valamiféle megnyugvást találni. Nem szólalt meg, amiért nagyon hálás voltam, mert fogalmam se volt, mit mondhatnék. Egyáltalán, miért mondott volna Ő bármit is.

Pár perc múlva hallottam, hogy Eleanor az éjjeliszekrényemre rakja a pohár vizet és a kis tablettát. Még csukott szemmel is láttam, ahogy jelentőségteljesen egymás szemébe néznek, mintha így akarnának kommunikálni. Rólam.

- Megleszünk – suttogta Harry.

Mozdulatlanul feküdtem Harry lábai között. Tudtam, hogy nem alszik, de nem volt erőm kinyitni a szemem vagy csak megszólalni egyszerűen. Eleanor kiment, ezt is csak az ajtócsapódásból tudom. Annyira jól esett ez a némaság, hogy légzésem is kezdett lecsillapodni.

- Hol van? – kiáltottam éllel a hangomban, majd futni kezdtem. A folyosó végtelen hosszúságúnak tűnt, mintha sose találnék el hozzá. Lábaimat egymás után kapkodva futottam, és az sem érdekelt, hogy két fehérköpenyes fut a nyomomba. Csak látni akartam.

- Nem mehet be, kisasszony – hallottam meg az érdes férfihangot mögülem, majd hirtelen megfordultam. Ledermedtem. Az orvos köpenyére dőlt betűkkel volt ráírva Adam Johnson neve. Nem, az nem lehet. Fojtogató érzés fogott el, de nem törődtem vele. Nem volt időm, mert amint a három fehérköpenyes felém kezdett sétálni, megfordultam és megint futni kezdtem. 361, 362, 363… A kórtermek száma egyre csak nőtt, már azt se tudtam, hogy hol vagyok. Hátranéztem, de a három fehérköpenyes férfi eltűnt. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben és lassítani kezdtem. Egyre nagyobbodó súlyt éreztem a mellkasomon, szinte már széttépte azt, de valamiért nem érdekelt. Kezeimet a csípőm mellé eresztve haladtam. Eszembe se jutott, hogy megálljak, csak mentem és mentem.

- Itt van? – ütötte meg a fülem egy ismerős hang. Apa volt az. Csontos arca hamuszürke volt a lámpák fényében. Csak az üvegen keresztül láttam őt, ahogy egy orvossal beszél.

- Megpróbálták elfogni az embereim, de gyorsabb volt – szabadkozott az orvos, miközben jegyzetelt a kezében tartott fekete noteszbe.

Apa nevetni kezdett, de az átfordult köhécselésbe, végül öklendezésbe.

Lábaim már nem vittek sehova, ott álltam az ajtó mögött és az üvegen keresztül néztem szembe azzal a személlyel, aki a legtöbbet jelentette nekem. Mert bár nem hangoztattam fűnek-fának, legbelül tudtam, hogyha apa elmegy, nem marad senkim. Még ha összekaptunk néha értelmetlen dolgokon, akkor is szerettem, hiszen az apám.

- Ali, kincsem, mit keresel itt? – jött egy édes hang bal oldalamról. Mellém lépve megcsapott az a barack illata, amire kiskoromban mindig álomba szenderültem. Lehunyt szemekkel mélyet szívtam a fűszeres levegőből és hagytam, hogy átjárja minden porcikámat. Ránéztem a nőre, akinek féloldalas mosoly húzódott ajkain és elképedve vettem tudomásul, hogy ő valójában az Anyám.

- Mit keresel itt? – kérdeztem totál ledöbbenve. Nem is érdekelt, hogy apa láthat az üveg mögött, egyedül egy lényre koncentráltam, mellettem, akiről mindeddig azt hittem, hogy halott.

- Kislányom… - kezdte letargikusan, s megsimította a karom. Melegség öntött el, hiszen évek óta nem tapasztaltam ezt a kisugárzást, ami anyának mindig is van. Mindig lenyugodtam a közelében, ő tartott össze, ha magam alatt voltam. – Nem láthatsz. Senki sem lát, ahogy téged se – folytatta higgadt hangon. Fejét visszafordította apa irányába.

- Mi történt? – csattantam fel, mert arra lettem figyelmes, hogy apát körülállják az orvosok és mindenki bepánikolt. Két nővér rontott be a szobába maguk után húzva az újraélesztő gépet. A főorvos kikelt magából és parancsolgatni kezdett nyersen. Egy perc alatt kitört a káosz.

- Mi történt?! – kiáltottam megint, sokkal erőteljesebben, de senki nem vett észre. Igaza volt anyának… Anya? Anya! Hol vagy? – forgolódtam össze-vissza, de nem kaptam választ.

A melegség helyett most fagy járta át testem, libabőrös lett mindenem, úgy éreztem magam, mintha az Északi sarkon lennék. Könnyeim megint gyűlni kezdtek, homályosan láttam. Magam elé bámulva, rezzenéstelen arccal néztem, ahogy az orvosok ráterítik a lepelt apám arcára és lehajtott fejjel elsétálnak.

Nem, nem, nem,.

Összerogytam és zokogásban törtem ki.

- Ali! – Harry két karja gyengéden simult az enyéimre, majd rázogatni kezdett. – Ali, ébredj már!

- Hmm? – keltem fel. Amikor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyon. – Mi történt?

- Valószínűleg rosszat álmodtál – fújta ki az eddig bent rekedt levegőt. Tekintetét nem vette le rólam, de sütött róla, hogy az elmúlt pár percben a poklok poklát élte át.

- Jól vagyok – suttogtam és visszamásztam az ölébe. – Mennyi az idő? – kérdeztem elterelésképp, hogy ne érdeklődjön az álmom iránt.

- Mindjárt fél öt.

- Reggel vagy este? – kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy átaludtam-e félig az éjszakát, vagy csak egy félelmetes délutáni sziesztán vagyok túl.

Annyira valóságos volt, de mégis filmbeillő az álmom. Újra lepörögtek előttem a képkockák; ez nem történhet meg. Apa erős, túlél mindent, ugye? – tettem fel magamnak a költői kérdést. Harry mintha csak olvasna a gondolataimba, puszit nyomott a homlokomra. Odatapasztotta a kezét és hümmögni kezdett.

- Minden rendben lesz – motyogta.